Azon a délutánon Adriana közeledett a karámhoz. Lucero, egy fiatal gesztenyebarna ló, nyugtalanul járkált a kerítés mentén. Adriana kint maradt, kinyújtott kézzel, és meg sem próbálta elérni.
– Bizalmatlan – figyelmeztette Thomas.
– Akkor időt kell adnunk neki.
A ló felhorkant. Végül közelebb jött, és a lábujjaihoz súrolta.
Tamás elmosolyodott.
– Hetekig tartott nálam.
– Talán túl igyekeztél meggyőzni.
Vacsoráztak a folyosón. Lupe megterítette a tányérokat és távozott, mielőtt bárki is kérhette volna, hogy csatlakozzon hozzájuk. A vidékről és az anyagokról beszélgettek, apró emlékekről, amelyek könnyedén törtek elő.
Aztán Tomás megmutatta neki a kápolnát, amit a nagyapja épített. Néhány percig üldögéltek az utolsó padsorban. Adriana nem töltötte ki a csendet azzal az imával, hogy kövesse őket. Egyszerűen csak ott volt, és ez elég volt ahhoz, hogy Tomás ne érezze magát egyedül.
Az indulás napjának hajnalán a tartós eső járhatatlanná tette az utat. A falu bejelentette, hogy a járatot másnapra halasztják.
Adriana várakozás közben megfoltozta Lupe kötényét. Rájött, hogy az idős asszonynak több ruhát is varrnia kellett a Santa Rosa-i ünnepségre, és hogy a kezei már nem bírják órákon át tartani a tűt.
Amikor a következő busz megérkezett, még mindig voltak befejezetlen ruhadarabok.
Adriana felajánlotta, hogy marad néhány napig. Lupe nagy megkönnyebbüléssel elfogadta. Tomás eltette a teherautó kulcsait, és visszavitte a bőröndöt a szobába.
Írt Doña Estelának, kérve egy rövid határidő hosszabbítást. Aztán dátum szerint rendszerezte a rendeléseket, és varrni kezdett.
A napok próbákkal, anyagdarabokkal és szomszédok látogatásaival teltek. Tomás korábban kezdett hazajönni a földekről. Talált egy okot, hogy elmenjen a varrószobába, majd egy másikat, hogy ne kelljen túl korán elmennie.
Egyik reggel virágokat hagyott a vázában.
– A házhoz – magyarázta Lupénak.
Az idős asszony nem vitatkozott. Pontosan oda helyezte őket, ahol Adriana dolgozott.
A terminálról hozott csokrot is megtartotta, pedig már megszáradt. Néha ránézett, és meglepődött, hogy a másnak szánt virágok helyet kaptak a szobájában.
Tomás elkísérte a patakhoz, és megtanította neki a dombok nevét. Adriana kezdte felismerni az ösvényeket. Felpattant egy nyugodt kancára, és emlékezett a lovaglás szabadságára gyerekkorából.
Miután visszatért, felajánlotta, hogy segít lemászni. A lány elfogadta, pedig egyedül is megtehette volna. Egy pillanatig szorosan egymás mellett álltak. Tomás már éppen kimondta volna, amit napok óta gondolt, de várt.
Adriana mosolyogva tért vissza a szobájába.
Aztán a csukott bőröndre nézett az ágy alatt, és abbahagyta a mosolygást.
Először egy lekésett busz miatt maradt otthon, aztán az eső, aztán néhány ruha miatt. Tetszett neki a ház és az a férfi. Pontosan ezért kellett tudnia, mikor kezdte el őt választani.
Röviddel ezután megérkezett Silvia levele. A nővére megkérdezte, mikor jön vissza: segítségre van szüksége a gyerekekkel, és egy szomszéd azt mondta, hogy Adriana egy farmon van elfoglalva.
Az újság ismerős érzést keltett benne. Minden alkalommal, amikor úgy tűnt, hogy halad, valaki emlékeztette, hogy egy feladat vár rá.
Lupe olvasni találta.
-Rossz hír?
– A szokásosak. Hogy még mindig szükség van rám valahol máshol.
Az idős asszony azzal próbálta megvigasztalni, hogy ott is szükség van rá. A lány elhallgatott, amikor meglátta az arckifejezését.
Azon az estén Adriana válaszolt Silviának. Azt mondta neki, hogy szereti, hogy folytathatják a beszélgetést, de nem jön vissza, hogy újra átvegye az irányítást. Remegő kézzel hajtogatta össze a levelet.
Aztán néhány percig szorongatta a tollat, azon gondolkodva, hogy hozzáfűz-e egy bocsánatkérést. Bocsánatot kért a fáradtságért, az új cipőkért, és azért, mert nem tudott egyszerre két dolgot csinálni. Ezúttal úgy hagyta az oldalt, ahogy volt. Nem hagyta el a húgát: elkezdett helyet csinálni magának mellette.
Nehezebb volt, mint szomorú hírt közölni egy idegennel egy terminálon.
Amikor az első ruhák elkészültek, Lupe további átalakításokat talált rajtuk. Tomás rajtakapta, amint egy jól elkészített varrást bogozott ki.
– Meghosszabbítja a munkát.
Lupe letette a tűt.
– Boldog a ház, fiam.
– Ez nem jogosít fel minket arra, hogy feladatokkal foglalkoztassuk.
Másnap kifizették Adrianának a ledolgozott napok díját, és hagyták, hogy ő döntse el, mely feladatokat vállalja el. Lupe soha többé nem titkolta el előle a dátumokat.
A vásárban Adriana egy saját maga által átalakított kék ruhát viselt. Tomás a teherautónál várta, és egy darabig várt rá, mire üdvözölte.
– Vannak-e elvarratlan szálaim?
– Nem. Nagyon szépen nézel ki.
Lesütötte a tekintetét. Sok bókot kapott már a gondoskodásban, a főzésben és a varrásban való jártasságáért. Évekig senki sem vette észre, hacsak nem egy probléma megoldásával volt elfoglalva.
Átsétáltak a konfetti alatt. Egy szomszéd megkérdezte, hogy ki van vele.
—Adriana Márquez —válaszolta Tomás.
Nem tette hozzá, hogy vendég, varrónő, vagy csak átutazóban van. Adriana úgy érezte, hogy a neve, ezúttal az egyszer, elég ahhoz, hogy teljesen bemutassa őt.
A téren táncoltak a zenekarra. Kissé merev volt; a nő diszkréten vezette. Amikor a zene véget ért, egy kis időbe telt, mire elváltak egymástól.
Visszafelé menet még az utolsó szakaszon gyalogoltak a házig. Adriana megfogta a kezét. Tomás megcsókolta az ujjait, miközben elbúcsúztak Adriana szobája előtt, és megvárták, míg bemegy, mielőtt elindultak volna.
