Néhány nappal később megemlítette a korkülönbséget.

– Te 33 éves vagy. Én 35.

– Eddig a számításaim is ugyanígy alakultak.

Adriana nem akart nevetni.

– Kereshetnék valaki fiatalabbat. Mások szerint kevesebb tapasztalattal rendelkezőt.

Tomás hallgatott, mielőtt válaszolt volna.

„Tetszik nekem az a nő, aki itt ül velem. Nem hasonlítom az életét valakihez, akit nem is ismerek.”

A kezeit bámulta.

– Attól félek, hogy egy nap megbánja majd.

– Én is attól tartok. De nem akarom helyetted eldönteni, hogy kerüld a szomorúságot.

Adriana a vállára hajtotta a fejét. Ez a szeretet boldoggá tette, és egyúttal még sürgetőbbé tette a kérdést, amit már nem tudott tovább halogatni.

Doña Estela válasza egy délután megérkezett. A pozíció még mindig betöltetlen volt, de hamarosan jelentkeznie kellett, különben mást vettek volna fel.

Adriana a szárított virágok mellett olvasta a levelet. Várt rá egy munka, egy fizetés, és a lehetőség, amiért oly régóta küzdött. Ott volt neki Tomás is.

Nem akart választani a szerelem és az egyedüllét között. Be kellett bizonyítania magának, hogy mindkettőre képes anélkül, hogy valaha is összekeverné a vonzalmat az adóssággal.

Elment a kápolnába és beszélt Lupéval.

– Leónba megyek.

Az idős asszony becsukta az imakönyvet.

– Nem szereted Tomást?

Adriana sírni kezdett.

– Akarom. De ha most itt maradok, tovább fogok tűnődni azon, hogy én választottam-e ezt a helyet, vagy csak folyton okokat kerestem arra, hogy ne menjek el.

Remélte, hogy Lupe eszébe juttatja a korát, Tomás érzéseit, vagy azt, hogy milyen szerencsés. A nő megfogta a kezét.

–Akkor menj. Nem akarom, hogy ez a ház egy újabb kötelezettséggé váljon, amit később meg kell bocsátanod nekünk.

Adriana befejezte az elfogadott feladatokat. Gyengéden megérintette a homlokát, és elbúcsúzott Lucerótól, majd a bőröndjét az ajtó mellett hagyta.

Tomás még hajnal előtt találta meg. Mozdulatlanul maradt, amíg a lány meg nem jelent.

– Ki kell próbálnom azt az életet, amit kerestem.

– Visszajössz?

– Ezt még nem ígérhetem meg.

Mindent elmagyarázott anélkül, hogy megkérte volna, tegyen úgy, mintha azonnal megértené. Tomás hallgatta, a csomagokat nézegetve. Szerette volna felajánlani neki egy műhelyt, egy fizetést, bármit, hogy elkerülje az indulást. Felismerte, hogy ha ebben a pillanatban ezt teszi, a szerelme egyfajta nyomásgyakorlássá válhat.

– Elviszlek a terminálhoz.

A 12 km szinte csendben telt. Lupe gorditákat készített elő az útra, és átölelte Adrianát, miközben nem rejtegetett el egy újabb ruhadarabot, amit még nem fejezett be.

A terminálnál Tomás levitte a bőröndöt a földszintre.

– Köszönöm, hogy elengedtél – mondta.

–Nehéz nekem. De azt akarom, hogy ha visszajössz, el tudd mondani, hogy felém jöttél, és nem valami elől menekültél.

Adriana felszállt a buszra. A férfi a járdán maradt, amíg Adriana szem elől nem vesztette.

Miután visszatért a ranchra, a szárított virágokat az asztalon találta egy nyitott borítékban. Adriana egyetlen virágot tartott a táskájában. Tomás végigsimított a papíron, leült, és hagyta, hogy a szomorúság magával ragadja. Most először nem próbálta leplezni azzal, hogy kerítést keresett volna, amit megjavíthatott volna.

Leónban talált egy igényes műhelyt, egy korrekt munkaadót és egy utcára néző ablakú kis szobát. Kicsomagolta a bőröndjét. Felvette az első fizetését, kifizette a lakbért, és vett anyagot egy ruhához, amit senki sem rendelt meg.

Válaszolt egy másik Silvia-levélre is. A nővére megállapodott egy szomszéddal, és kezdte megérteni, hogy Adriana szeretete nem jelenti azt, hogy én irányíthatom a napjait.

A választott élete a munka volt. Adriana barátokat szerzett, új technikákat tanult, és élvezte, ha éjszakára becsukta az ajtót anélkül, hogy valaki egy másik szobából szólította volna.

Azonban minden reggel eszébe jutott a folyosó. Hiányzott neki a Tomással való beszélgetés, a hallgatása, és a gondoskodás, amellyel teret engedett neki a válaszadásra.

Írt neki. A szarvasmarhákról, Lupéról és Luceróról beszélt. Nem talált ki semmilyen sürgető okot, amiért visszahozná, és a leveleket sem tömte tele szemrehányásokkal.

Két hónap múlva Adriana rájött, hogy Leónban maradhat és jól élhet. Ez a tudat segített neki felismerni, hogy valami másra vágyik.

Nem kapott levelet, amiben Lupe betegségéről vagy Tomás vigasztalásra szorulna. A döntést nem a balszerencse indokolta. Csendes éjszaka volt, a lakbért kifizették, a munkákat pedig elvégezték. Adriana hallhatta, amit akart, mert végre semmi sürgős nem szólt helyette.

Befejezte a megbízásait, beszélt Doña Estelával, és a saját pénzéből kifizette a visszaútját.

Tomás éppen bevásárolt, amikor meglátta a buszmegállót. Előbb felismerte a bőröndöt, mint az arcot. Letett egy zsákot a teherautó mellé, és odament hozzá.

– Megszakadt egy másik kapcsolat?

Adriana elmosolyodott.

– Nem. Ezúttal oda jöttem, ahová akartam.

Egészen közel állt meg.

-És most?

– Most szeretném tudni, hogy továbbra is akarsz-e velem valamit építeni.

Tomás átölelte. Adriana lehunyta a szemét, nem érezte úgy, hogy feladja az életet, amit Leónban szerzett. Magában hordozta.

Adriana megcsókolta. Még soha nem volt ennyire biztos benne, hová akar visszamenni.

Los Arrayanesben saját műhelyt alapított. Leónból fogadott ügyfeleket, és a faluból fogadta a tanulni vágyó asszonyokat. Lupe kevesebbet varrt, és több időt töltött a kertben.