Azt mondtam az apjának: „Nincs semmim, amit felajánlhatnék a lányodnak”… A válasza mindent megváltoztatott.

– Mondj valamit, fiú: mit tervezel felajánlani a lányomnak?

A kezemre néztem az asztal alatt. Még mindig zsír volt a körmeim körül, pedig addig súroltam őket, amíg fájni nem kezdtek. A kabátom kölcsön volt. A kint parkoló teherautó 14 éves volt, és az ajtaja csak belülről nyílt.

– Ha pénzről kérdezel, nincs sok – válaszoltam. – Házam sincs.

Don Ernesto nem vette le rólam a szemét.

Hallottam, amit az előbb mondott, és úgy éreztem, mintha aláírtam volna a saját halálos ítéletemet.

Julián Mendoza vagyok. 32 éves voltam, egy műhelyben dolgoztam Querétaro külvárosában, és majdnem két éve szerelmes voltam Valeriába, egy gyermekápolóba. Képes volt 12 órát tölteni gyerekek gondozásával, és még mindig megkérdezni, hogy ettem-e.

Kifizette a lakását, voltak megtakarításai, és tudta, mit akar kezdeni az életével.

Kibéreltem egy szobát egy mosoda felett, és tudtam, hogyan kell azonosítani a hangátviteli problémákat, de nem tudtam megmagyarázni, miért érzem mégis úgy, hogy az életem összetört.

Ez volt az első hivatalos vacsorája a szüleivel.

Korábban már találkoztam az édesanyjával, Doña Aliciával. Valeriát is felvettem párszor. Az apja azonban szezonálisan távol dolgozott otthonról, így addig a találkozásaink a köszönésekre korlátozódtak.

A vacsora előkelő volt.

Arról volt szó, hogy leültem elé, és hagytam, hogy nyugodtan rám nézzen.

Mielőtt kiszállt a teherautóból, Valeria megigazította az ingem gallérját.

– Nem kell lenyűgöznöd őt.

– Ezt mondják azok, akiknek az apja nem úgy néz ki, mint egy vámellenőr.

Nevetett és megszorította a kezem.

– Azt akarom, hogy találkozz vele. Ennyi az egész.

A ház bejáratánál egy citromfa állt, a padló szépen karbantartott, és a nyaralási fotók is ott voltak. Észrevétlenül bővítettem a kínálatot, mintha mindennek ára lett volna.

Doña Alicia queretaroi stílusú enchiladákat szolgált fel. Kérdezett a műhelyről, és érdeklődve hallgatta, amikor elmeséltem neki, hogyan sikerült megtalálnunk egy teherautó motorját, amelyet egy másik szerelő elveszettnek nyilvánított.

Don Ernesto megkérdezte, mióta van ott.

—8 év.

– És még 8-ig maradni akarsz?

Úgy éreztem, mintha fojtogatna az étel.

– Gondolkoztam már azon, hogy megnyitom a saját üzletemet.

– Kiszámoltad már?

-Néhány.

– Van tőkéd?

Valeria letette a villát.

– Apa, meghívunk vacsorára.

– Én beszélek.

– Nos, úgy tűnik, megtagadod tőle az elismerést.

Doña Alicia a férjére pillantott. Az kissé lehajtotta a fejét, és témát váltott.

De vacsora után megkért, hogy kísérjem el a teraszra.

Ott tette fel a kérdést, amire egész éjjel vártam.

Mit nyújthatott volna a lányának?

Meséltem neki a szerény megtakarításaimról, a lakbérről és a műhelyről. Minél többet magyaráztam, annál kisebbnek éreztem magam.

Végül felnéztem.

„Nem ígérhetem, hogy soha nem lesznek problémáid velem. De nem hagylak békén, ha lesznek. Szeretlek. Törődöm veled. És tartom a szavamat.”

Don Ernesto hallgatott.

Aztán a korlátra támaszkodott a könyökével.

– Akkor ne azzal kezdd, hogy nincs semmid.

Nem tudtam, mit válaszoljak.

„A lányom megbízik benned, Julian. Tudni akartam, hogy érted-e, mit jelent ez.”

Felém fordult.

– És túl sokat kérdeztem. Alicia most mondta.

Alig mosolygott.

Kifújtam a levegőt, amit érkezésünk óta visszatartottam.

Azt hittem, aznap este vége a vizsgámnak.

Még mindig nem értettem, hogy a legnehezebb probléma az volt, hogy nem győztem meg.

Arról volt szó, hogy meggyőzzön engem.

A következő hetekben egyre gyakrabban kezdtem látogatni a házat. Segítettem Ernestónak áthelyezni néhány polcot, és megjavítottam egy csatlakozót a garázsban. Mesélt nekem egy építőipari cégről, ahol dolgozott.

Irodákat, új furgonokat, alkalmazottakat képzeltem el.

Minden egyes története megerősítette mindazt, amit hiányoltam.

Egyik csütörtökön Valeria műszak után bejött a szobámba. Leült anélkül, hogy levette volna a cipőjét.

– Apám holnap beszélni akar veled.

Éreztem, hogy összeszorul a gyomrom.

-Miről?

– Nem mondta meg. Csak azt, hogy menjek a műhelybe.

Az éjszakát azzal töltöttem, hogy azt hittem, átnéztem a számláimat, vagy felfedeztem valami adósságot, amire még én sem emlékeztem.

Amikor megérkeztem, Ernesto éppen egy fapadot szedett szét.

Adott nekem egy csavarhúzót.

– Segíts, mielőtt elveszítem az ujjamat.

Majdnem egy órán át dolgoztunk. Komoly kérdésre számítottam; egy letört csavarra panaszkodott.

Végül letette a szerszámot.

– Valeria azt mondta, hogy eladtam az építőipari céget, ugye?

Bólintottam.

Ernesto kinyitott egy dobozt. Fényképeket, számlákat és egy összehajtott papírokkal teli mappát vett ki belőle.

– Nem adtam el. Csődbe ment.

Ránéztem.

– Néhány ügyfél nem fizetett. Aztán rosszul kiszámított munkákat vállaltam el, hogy fedezzem az előzőeket. Kölcsönöket vettem fel. Gépeket adtam el. Minden alkalommal, amikor úgy tűnt, hogy kilábalunk ebből, már tartoztunk valamivel.

Leült a padra.

–Elvesztettük a házat. Ez Aliciáé volt. Ideköltöztünk, és azt mondtuk Valeriának, hogy kevesebb bonyodalommal szeretnénk élni.

Hetekig kisebbrendűnek éreztem magam egy olyan történethez képest, amit nem ismertem.

– Ő nem tudja?

– Nem mindent. 19 éves voltam és tanultam. Szégyelltem magam, hogy azt gondolta, az apja megbukott.

Megnézte a fényképeket.

– Aztán folytattam a munkát felügyelőként. Évekig törlesztettük az adósságainkat. Sikerült valamennyit megtakarítanunk, de még mindig nehezen hallom, ha egy telefon csörög, ha nem ismerem fel a számot.

Leültem vele szemben.