Még így is, amikor aláírásra került a sor, remegett a kezem.

– Még mindig félek – vallottam be.

– Jó – felelte. – Most már valami igazival dolgozhatunk.

Valeriát kerestem, mielőtt elkezdtem volna a javításokat.

Leültünk egy padra a kórháza előtt.

Nem vittem neki virágot. Hoztam egy bocsánatkérést, amiben nem volt magyarázat arra, hogy miért hibáztatnám.

– Úgy éreztem, mintha nem bíznék benned. Minden alkalommal, amikor azt mondtad, hogy szeretsz, azt hittem, még mindig nem fogtad fel, milyen keveset érek.

Lesütötte a tekintetét.

– Nem tudlak minden nap meggyőzni az értékedről, Julian.

– Tudom. Majd én megoldom. A műhely úgysem fogja megjavítani nekem.

Elmondtam neki a megállapodás feltételeit.

Aztán eltettem a papírokat.

– És veled akarok lenni, még akkor is, ha rosszul sül el az üzlet. Ha még mindig akarod.

Valéria megfogta a kezem.

– Pont ezt kellett hallanom.

A problémáink nem tűntek el aznap délután. De abbahagytuk a pénzről való beszélgetést, mintha az lenne az egyetlen probléma közöttünk.

A következő 4 hónapot a helyiség takarításával, felszerelések beszerzésével és az elektromos hálózat javításával töltöttük.

Valeria egy általa lágy zöldnek nevezett színre festette az irodát, amit én tévesen kórházi zöldnek írtam le.

Soha többé nem kérdezte meg a véleményemet a festészetről.

Ernesto szombatonként kávéval, szerszámokkal és kéretlen tanácsokkal érkezett. Megbeszéltük, hová tegyük a polcokat. Utána vödrökben álló süteményeket ettünk.

Egyik reggel majdnem 3 órát töltöttünk egy ajtó beállításával.

Valeria megérkezett, megnézte a zsanért, és megkérdezte, miért fordított sorrendben szereltük be.

Ernesto hallgatott.

Én is.

Aztán annyira elkezdtünk nevetni, hogy le kellett ülnünk.

Még soha nem éreztem magam ilyen közel hozzá.

Röviddel a megnyitó előtt Ernesto elmondta lányának az igazat az építőipari cégről.

A konyhában voltam, amikor meghallottam a sírását.

Később azt mondta, hogy nem az elveszett ház miatt sírt.

Sírva képzelte el apját, aki annyi éven át szégyenben élt anélkül, hogy bárki is megölelhette volna.

A műhely novemberben, hétfőn nyílt meg.

Három találkozónk volt. Hajnal előtt érkeztem, és annyiszor ellenőriztem a szerszámokat, hogy végül elfelejtettem, hová tettem a kulcsokat.

Don Tomás küldte az első ügyfelet. Ő ajánlotta nekem egy diagnosztikát, amit a műhelye aznap nem tudott elvégezni.

Délelőtt érkezett egy másik autó.

Aztán a szomszéd árajánlatot kért.

Nem gazdagodtunk meg. Az első hónapban alig fedeztük a terveinket. A következő hónapban egy berendezés elromlott, és a megspórolt pénzemet kellett felhasználnom.

De ezúttal felhívtam a könyvelőt, mielőtt a probléma eszkalálódott volna.

Valeriának is elmondtam.

Az Ernestónak adott első havi befizetésemhez egy nyugta és egy összeg is járt, amit már többször is megszámoltam.

Ellenőrizte.

-Fogadott.

Nem mondott beszédet. Nem bocsátotta meg, hogy nem fizettem. Úgy bánt velem, mint aki képes betartani az ígéreteit, és ezt minden dicséretnél jobban értékeltem.

Idővel felvettem egy asszisztenst. Megtanultam díjat felszámolni a munkámért, felismerni, ha egy probléma meghaladta a tapasztalataimat, és kikapcsolódni pihenni.

Néhány éjszakai műszak után folyton felvettem Valeriát. Néha elaludtam a teherautóban, és ugyanazzal a mosollyal dörömböltem az ablakon, mint az elején.

Majdnem 5 évvel később kifizettem a telek árát.

A szülei házánál gyűltünk össze, hogy megünnepeljük. Doña Alicia vakondot készített. Ernesto az utolsó blokkot a tányérom mellé tette.

– Nos hát – mondta. – Mikor házasodsz?

Valéria eltakarta az arcát.

-Apu.

A zsebembe tettem a kezem.

Egész délután a gyűrűt viseltem, a tökéletes pillanatra várva. Amikor megtapogattam a kis dobozkát, rájöttem, hogy visszaesem a régi szokásomba: valami jót halogatok addig, amíg teljesen készen nem érzem magam rá.

Felkeltem.

Valéria abbahagyta a nevetést.

„Még van mit tanulnom” – mondtam neki. „Néha félek, és el akarok bújni. De továbbra is beszélni akarok veled, még ezeken a napokon is.”

Kinyitottam a dobozt.

– Hozzám fogsz feleségül jönni?

Még a levegővétel befejezése előtt bólintott.

Ernesto levette a szemüvegét.

– Valami a torkomba akadt.

Doña Alicia adott neki egy szalvétát.

– Igen. Boldogság.

Kis ünnepség keretében házasodtunk össze. Nem volt nagy buli, ami csődbe vitt volna minket, nem várt kint egy új teherautó. Voltak barátok, kollégák, családtagok és egy apa, aki anélkül ölelt át, hogy a kezemre nézett volna.

Most, amikor bezárom a műhelyt, néha látom a tükörképemet az irodai üvegben: a foltos inget, a kócos hajat, a soha nem teljesen tisztátalan körmöket.

Már nem látom azt az embert, aki megérkezett arra a vacsorára, abban a hitben, hogy bocsánatot kell kérnie az életéért.

Látok valakit, aki megtanulta elfogadni a segítséget, betartani a vállalásait, és hagyni magát szeretni.

És amikor Valeria felhív, hogy megkérdezze, hazamegyek-e már, felveszem.

Még ha rossz nap volt is.

Különösen akkor.