– Miért mondod ezt nekem?

Ernesto más komolysággal nézett rám, mint azon a vacsorán.

– Mert úgy hallom, hogy úgy beszélsz magadról, ahogy én magamról, amikor elvesztettem a céget. Mintha a munka és az eladósodás valami szégyenletes dolog lenne, amit el kell rejtenünk.

Aztán elővett egy másik mappát.

Felismertem a kézírásomat az első oldalon.

Ez volt az a műhelyprojekt, amit hónapokkal ezelőtt Valeriával közösen dolgoztam ki: 2 munkaállomás, egy használt lift, diagnosztikai és karbantartási szolgáltatások.

– Azt kérte, hogy nézzem át a számlákat – magyarázta. – Azt mondta, már meg voltál győződve róla, hogy ez lehetetlen.

Bosszúsan fedeztem fel, hogy beszéltek a nehézségeimről.

Ernesto észrevette.

–Nem kell semmi olyat tanítanod nekem, amit nem akarsz. De nem kell cipelned a holmida csak azért, hogy bebizonyítsd, képes vagy rá.

Kinyitottam a mappát.

Voltak benne olyan jegyzetek a bérleti díjról, szerszámokról, biztosításról és egyéb kiadásokról, amiket elfelejtettem. És olyan kérdések is, amikre nem tudtam a választ.

Először tűnt az álmom befejezetlen feladatnak, nem pedig nevetséges fantáziának.

Korábban kezdtem felkelni. Összehasonlítottam a helyszíneket, árajánlatokat kértem, és találkoztam egy könyvelővel, akit Ernesto ismert.

Valeria mindig segített, amikor a műszakjai engedték. Néha elaludt a táblázataimon, és én kivettem a tollat ​​a kezéből.

Ekkor ajánlotta fel nekem a főnököm, Don Tomás, a műhelyvezetői pozíciót.

Magasabb fizetés. Stabil beosztás. Lehetőség a lakás elhagyására.

Az ésszerű dolog az lett volna, ha megkönnyebbül.

Féltem elfogadni, és végül örökre feladni a projektemet.

Én is féltem visszautasítani őt.

Valeria hallgatott rám, miközben quesadillákat ettünk a konyhájában.

„Bármelyik lehetőség jó lehet” – mondta.

– Nem gondolod, hogy kockáztatnom kellene?

–Szerintem anélkül kellene döntened, hogy azon gondolkodnál, hogy bizonyítanod kell nekem valamit.

Olyan választ akartam, ami felment a felelősség alól. Ő valami nehezebbet adott nekem: a szabadságot.

Megkérdeztem Don Tomást, hogy megengedné-e, hogy továbbra is szerelőként dolgozzak, amíg megpróbálok finanszírozást szerezni. Beleegyezett, bár figyelmeztetett, hogy nem tölthetem be a vezetői posztot a végtelenségig.

Aztán jöttek a negatívumok.

Az első kölcsönt a garancia hiánya miatt nem hagyták jóvá.

A második olyan feltételeket kínált, amelyeket a könyvelő nem fogadott el.

A harmadikban dokumentumokat hagytam, másolatokat fizettem, és vártam egy hívásra, ami soha nem jött.

Elkezdtem kerülgetni a témát.

Aztán elkezdtem kerülni Valeriát.

Azt mondta neki, hogy fáradt. Lemondta a vacsorákat. Órákkal később válaszolt az üzeneteire, meggyőzve, hogy minden beszélgetés arra fogja emlékeztetni, hogy szerelmes egy jövő nélküli emberbe.

Egyik este rám talált parkolva az épülete előtt.

Már 20 perce ott voltam, és nem mertem felmenni.

Kinyitotta a teherautó ajtaját.

– Elmondod majd, mi történik?

Megdörzsöltem az arcomat.

– Nem akarom, hogy az én kudarcaim köré kelljen rendezned az életedet.

Valéria mozdulatlan maradt.

– Milyen kudarcok?

– Nézz rám! 32 éves vagyok, és még csak pénzt sem tudok kölcsönkérni munkára.

– Rád nézek. Te vagy az, aki nem figyel rám.

Kiabálás nélkül beszélt hozzám, és ettől minden egyes szó csak jobban fájt.

– Nem kértem tőled műhelyt. Azt sem kértem, hogy vegyél nekem házat. Azt kértem, hogy hadd lehessek veled.

– Jobbat érdemelsz.

A szeme megtelt könnyel.

– Ne használd ezt a kifejezést, hogy ne kérdezd meg tőlem, mit akarok.

Nem válaszoltam.

–Ott lehetek melletted, amikor próbálkozol valamivel, és nem sikerül. Azt viszont nem tehetem meg, hogy minden alkalommal utánad eredjek, amikor zavarban érzed magad.

Gondosan becsukta az ajtót.

Láttam, ahogy belép az épületbe, és őszintén féltem. Nem attól, hogy elveszítek egy olyan vállalkozást, ami akkor még nem is létezett. Attól, hogy elveszítem azt a nőt, aki hónapokig várt arra, hogy higgyek a szerelmében.

Másnap Don Tomás behívott az irodába.

Volt egy kulcs az asztalon.

—Ernesto Bor.

Forróságot éreztem az arcomon.

– Mit akart?

– Megvette a régi műhelyt a Huimilpanba vezető úton. Azt akarja, hogy ezt lásd.

Átadott nekem egy borítékot.

Benne volt egy finanszírozási ajánlat és egy üzenet, amiben arra kértek, hogy a válaszadás előtt mindent nézzek át a könyvelővel.

Nem ajándék volt. És nem is az én döntésem volt.

Ernesto azért vette az ingatlant, hogy bérbe adja vagy eladja. Felajánlotta, hogy részletekben is megvehetem, olyan feltételekkel, amelyek lehetővé teszik, hogy kis összegben kezdjem.

Délután meglátogattam.

„Nem tudja megvenni a jövőmet, mert vitatkoztam a lányával.”

Közbeszólás nélkül végighallgatott.

-Egyetértek.

Ez a válasz lefegyverzett.

– Akkor miért tette?

– Hetek óta nézegetem azt az ingatlant. Könnyen megközelíthető, és az ára is elfogadható. Ha nem érdekel, keresek rá másik vevőt.

A borítékra mutatott.

– A javaslat a vállalkozás pénzügyein alapul. Nem a Valeriával való kapcsolatodon.

Leültem.

– Mi van, ha nem tudok fizetni?

– Ezért fogjuk elolvasni, mi történik abban az ügyben, mielőtt bármit is aláírnánk.

Ernesto határozottan rám nézett.

„Nem akarom a háládat a hallgatásomért cserébe. Azt akarom, hogy kérdezz, számolj, és szólj, ha valami nem működik. Túl sokat vesztettem azzal, hogy úgy tettem, mintha minden rendben lenne.”

Több napig átnéztük az ajánlatot. A könyvelő kiigazította a költségeket. Egy ügyvéd tisztázta mindkét fél kötelezettségeit. Ernesto megtakarításai nem voltak teljesen lekötve; az első befizetésem sem hagyott pénz nélkül a működésre.