Özvegyként és terhesen kidobták otthonról… Egy idős asszony egyedül találta, és a sorsa örökre megváltozott.

– A fiam már a föld alatt van, te pedig még mindig itt vagy, mintha még mindig kötelességünk lenne támogatni téged.

Renata abbahagyta a baba takarójának hajtogatását.

Az anyósa a hálószoba ajtajában állt. Mögötte Don Rogelio egy nyitott bőröndöt tartott a kezében. Tizenegy nap telt el Emiliano temetése óta.

– Csak addig kell maradnom, amíg megszületik a baba – felelte Renata. – Akkor majd keresek munkát.

Estela a 7 hónapos terhes pocakjára nézett.

– Erre előbb kellett volna gondolnod.

Az atlixcói ház udvarán még mindig ott voltak a virágok az utolsó rózsafüzérről. Renata aznap reggel kicserélte a vizet. Elmosta a csészéket is, amelyeket a részvétnyilvánítók használtak, és letörölte a viaszfoltokat az asztalról.

Most egy órát adtak neki, hogy elmenjen.

Don Rogelio az ágyon hagyta a bőröndöt.

– Fogd a holmidat. Emiliano holmijai itt maradnak.

Renata a mellkasához szorította a takarót. A férjével együtt visszavásárolták, amikor még hittek benne, hogy a kezelés visszaadja az erejét.

– Még az egyik ingét sem vehetem el?

Estela elnézett.

– Ne tedd ezt még nehezebbé.

Renata meg akarta kérdezni, hogy kinek szól, de már nem volt hozzá ereje.

Egy virágcsomagoló üzemben ismerkedett meg Emilianóval. A férfi felügyelte a családi vállalkozás szállítmányait; Emiliano könyvelte a könyvelést és segített a rendelések feldolgozásában. Számlák, kora reggelek és kint vásárolt tamale-reggelik közepette szerettek egymásba.

Emiliano szülei soha nem fogadták el, hogy egy alkalmazottat vett feleségül.

Megvédte Renátát anélkül, hogy felemelte volna a hangját. Ezért kellett Renatának ott élnie, amíg ők takarékoskodtak, hogy függetlenné váljanak.

Amíg egy betegség meg nem változtatta a terveiket.

Mielőtt elment, megkérdezte, hogy a férje hagyott-e ott valamilyen iratot.

Rogelio habozás nélkül válaszolt.

– Ha lett volna valamim a számodra, odaadtam volna neked.

Renata felvette a bőröndöt.

Ez a mondat olyan módon fájt neki, amire nem számított. Az utolsó néhány hónapban Emiliano gyakran elment anélkül, hogy elmondta volna neki, hová megy. Fáradtan, porral a ruháján és apró horzsolásokkal a kezén tért vissza.

Még azt is gondolta, hogy a férfi eltitkolja az adósságait.

Most azon tűnődött, vajon egy egész életet rejtegetett-e el.

Elgyalogolt a város szélére. Volt pénze buszjegyre, de nem volt biztos úti célja. Az édesanyja meghalt; egyetlen nővére Tijuanában élt, és munkatársaival osztozott a szobán.

Leült egy zárt kápolna mellé.

A baba megmozdult, és Renata mindkét kezét a hasára tette.

– Nem tudom, mit tegyek – suttogta.

Ekkor valaki megkínálta egy mandarint.

A nő szürke kendőt és kopott cipőt viselt, és egy kosár lógott a karján. Egy botra támaszkodott.

– Először egyél valamit. Aztán mesélj róla.

Mercedesnek hívták.

Renata megpróbálta azt mondani, hogy vár valakire. A hazugság abban a pillanatban lelepleződött, amint kinyitotta a száját. Végül a temetésről, a bőröndről és arról a szobákkal teli házról kezdett mesélni, ahol már nem tudott tovább maradni.

Mercedes félbeszakítás nélkül hallgatta.

Aztán az eget nézte.

– Menjünk. Gyorsan sötétedik errefelé.

-Hová mégy?

– A házamba.

– Te még csak nem is ismersz engem.

– Ezért kérdezem, hogy mi a neved.

A ház egy földút végén állt, néhány mező közelében. Konzervekből készült virágcserepek, egy kis veteményeskert és csirkék voltak benne, amelyek odaléptek, amikor felismerték a gazdájukat.

Bent szappan és bab illata terjengett.

Mercedes felforralt vizet, kivette a tortillákat a kosárból, és kettétört egy bolillo zsemlét. A nagyobbik felét Renatának adta.

Egy foltozott műanyag terítővel leterített asztalnál ettek.

Renata megpróbált megköszönni neki, de sírva fakadt.

– Edd meg, mielőtt kihűl – mondta Mercedes, és átnyújtott neki egy szalvétát. – Leülhetsz és sírhatsz itt.

Azon az éjszakán átadta az ágyat, és bebújt egy kiságyba.

Renata hajnal előtt ébredt. Reggelit akart készíteni, de amikor kinyitotta a szekrényt, egy marék rizst, olajat és sót talált.

Majdnem minden vacsora volt.

Csendben tette el a ruháit.

Mercedes megjelent a kendőbe burkolózva.

– Már elmész is?

– Nem vehetem el tőle az ételt.

– Van hol aludnod?

Renáta tagadta.

Az idős asszony odahúzott egy széket, és nehezen leült.

–Akkor hagyd itt azt a bőröndöt. Majd meglátjuk, mire telik ma. Majd holnap újra megnézzük.

Nem volt nagy ígéret. Pontosan ezért hitt benne Renata.

A következő napokban segített zöldségeket pucolni, csirkéket etetni, és megfoltozott néhány ruhát, amit Mercedes jutalékért adott el. Az idős asszony nem engedte, hogy vödröket cipeljen, Renata pedig gondoskodott róla, hogy pihentesse a térdét.

Megtanulták egymás időbeosztását és hallgatásait.

Mercedes a férje fényképéhez beszélt, amikor azt hitte, senki sem figyel. Renata egyik kezét a mellette lévő üres helyre téve aludt.

Egyikük sem gúnyolódott azon, hogy a másik mennyire hiányolta őt.

Egy szomszéd, Doña Pilar, elhozott egy kiságyat, amit az unokái felcseperedése után tett félre. Ellenőrizték az alkatrészeket, meghúzták a csavarokat, és találtak egy megfelelő matracot. Renata pamutanyagból varrta a lepedőket.

Amikor befejezte, csak bámult maga elé.

– Itt kellene lennie.

Mercedes letette az ollót.

-Igen.

– És néha mérges vagyok rá.