A vallomás szégyennel érkezett. Renata felidézte a hiányzásokat, a hiányos válaszokat, és azt az érzést, hogy védtelenül hagyták.

Mercedes nem talált ki magyarázatokat egy olyan férfira, akivel soha nem találkozott.

„Szeretheted őt és lehetsz dühös” – válaszolta. „Nem kell megválasztanod, hogyan érzel, hogy másokat boldoggá tegyél.”

Azon az éjszakán Renata jobban aludt.

Mígnem három héttel később egy idegen megkérdezte az ajtóban.

Egy mappát cipelt a hóna alatt.

– Renata Aguilar asszonyt keresem, Emiliano Serrano feleségét.

Renata érezte, hogy kihűl a keze.

-Én vagyok az.

A férfi Saulként mutatkozott be, egy építőmesterként, aki a férjével dolgozott. Elment, hogy ápolja betegeskedő apját, és éppen most értesült a halálhíréről.

Először Rogelio házához ment. Ott közölték vele, hogy Renata cím nélkül távozott. Pilar hallotta, hogy egy boltban kérdezősködik, és elvitte a Mercedeshez.

– A férje megkért, hogy adjam át ezt neked, ha ő maga nem tudja megcsinálni.

Elővett egy borítékot és egy kulcsot.

Renata felismerte a betűket, mielőtt hozzáért volna a papírhoz.

Le kellett ülnie.

Emiliano az egyik utolsó kórházi tartózkodása alatt írta a levelet. Bocsánatot kért, amiért túl sokáig várt a levél elmondásával. Azt gondolta, be tudja fejezni, mielőtt a baba megszületik.

A megtakarításaiból és egy kisteherautó eladásából származó bevételből vett egy kis házat telekkel. Éppen azt újította fel.

Akkor akartam odavinni, amikor készen áll.

Renáta felnézett.

– Egy ház?

Saul bólintott.

–Én végeztem a legnehezebb részt. Ő akkor ment, amikor tudott. Elhatározta, hogy kifesti a gyerek szobáját.

Sár a cipőjén. Lehorzsolt kezek. A fáradtság, amit távolságnak tévesztett.

Renata visszatért a levélhez.

Emiliano utasításokat hagyott a dokumentumaival kapcsolatban és némi pénzt is félretett. Saúl megtartotta a közjegyzői iroda elérhetőségét, ahol érdeklődhetett az eljárásokról.

Nem egy vagyon volt. Ez volt a kezdete annak az életnek, amit elterveztek.

– Látni akarom – mondta.

Mercedes elkísérte.

A birtok egy domb túloldalán volt, nem messze a házától. Volt rajta egy kék kapu és egy kis citromfa, amit egy karó tartott.

Renata felidézte, hogy azt mondta Emilianónak, arról álmodik, hogy citromokat szeletelve tud majd venni.

A kulcs nehezen ment bele.

Bent egyszerű bútorok, szerszámok és egy félig festett fal volt. A konyhában találtak egy túl magas polcot.

Renata a könnyein keresztül mosolygott.

– Mindig mindent oda tett, ahová nem férhettem hozzá.

Aztán bement a baba szobájába.

Az asztalon egy összehajtott takaró, egy plüssmackó és egy fa ló volt. A lónak egyenetlen fülei voltak.

A kezébe vette.

Emiliano már kiskora óta asztalosnak szeretett volna tanulni. Az apja azt mondta, hogy erre veszik fel az embereket.

Végre itt volt valami, amit csak azért tettem, mert meg akartam csinálni.

Renata a földön ült és sírt.

Mercedes közel maradt, anélkül, hogy megszakította volna a találkozást azzal, amit a férje hátrahagyott.

Később megtalálták a borítékokat egy fiókban.

Voltak levelek arra az esetre, ha a fiú megtanult olvasni, a 15. születésnapjára, arra az esetre, ha beleszeretett, és arra az esetre, ha nehéz döntést kellett meghoznia.

Az utolsó ahhoz a fiúhoz szólt, aki egy napon talán apa lesz.

Renata addig szorította az ajkait, amíg fájni nem kezdett.

Emiliano egy olyan jövőbe írt, amiről tudta, hogy talán már nem lesz ott.

A levelek között talált egy másikat is magának.

Mesélt neki az elképzelt vasárnapokról, arról, hogy hallgatta a gyerek rohangálását, és arról, hogy kint vacsorázott, amikor meleg volt. Azt is elismerte, hogy helytelen volt hallgatnia.

Arra kérte, hogy lakjon ott anélkül, hogy a házat olyan hellyé alakítaná, ahol tilos bármit is megváltoztatni, vagy újra boldognak lenni.

Renata a végéig olvasott.

Aztán a mellkasához vonta a lovat.

– Szívesen segítettem volna – mormolta. – Még akkor is, ha soha nem fejeztük be.

A következő héten elment a közjegyzői irodába, dokumentumokat gyűjtött, és magyarázatot kért mindenre, amit nem értett. Saul elvégezte a szükséges javításokat. Mercedes segített eldönteni, hová tegyék az asztalt.

Amikor eljött az ideje a kiságy áthelyezésének, Renata elutasította a javaslatot, hogy vegyen egy másikat.

– Ez a fiamé.

Rogelio megjelent, miközben rendezgették.

Hallott már az ingatlanról. Belépett, és olyan arckifejezéssel nézte a falakat, amiről Renata tudta: számolgat.

–Emilianónak kellett volna konzultálnia velünk.

Renata egy lepedőt hagyott egy szék támláján.

– Az ő pénze volt.

– Megnyerte a győzelmet a mi üzletünkben.

-Dolgozó.

Estela megjelent mögötte. Körülnézett a szobában, a lóra és a plüssmackóra. Az arca megváltozott.

– Nem tudtuk, hogy ezt csinálja.

Renata figyelte őt.

– Én sem. Ezért kértem tőlük segítséget.

Rogelio beszélni akart, de a nő folytatta.

– Nem kellett tudniuk erről a házról ahhoz, hogy az övékében aludjak.

Estela lesütötte a szemét.

Most először nem volt olyan kifejezésem, amivel bűntudatot kelthetnék benne.

Renáta nyitott ajtót.

– Most nyugalomra és csendre van szükségem. Beszélhetünk máskor, ha azért jössz, hogy beszélgess velem, és ne azért, hogy helyettem dönts.

Elmentek anélkül, hogy bármit is vittek volna magukkal.

Mercedes, aki a konyhában maradt, megvárta, amíg Renata leül.

– Kérsz ​​vizet?

A nő bólintott.

A keze még mindig remegett, de ezúttal nem könyörgött.