Tíz évig mindenki azt hitte, hogy a lány elment… azonban a kutya továbbra is hozta neki a kenyeret.

A kutya egy tortillát hagyott a csukott pajtaajtó alatt, és egy kéz nyúlt be a résen, hogy felvegye.

Nicolás mozdulatlanul állt a kukoricászsákok mögött. Chatót követte, mert az már három éjszakája lopkodta az ételt a konyhából. Az öreg, fehér pofájú kutya meg sem mozdult, amikor a kéz eltűnt. Fejét a fának támasztotta, és halkan felnyögött.

A másik oldalon egy nő suttogta:

– Menj el, Chato. Ha itt találnak, dühösek lesznek.

Nicolás minden hangot ismert a házban. Az a hang nem az anyjáé vagy a farmmunkásoké volt.

Fény gyulladt ki a folyosón. Chato hegyezte a fülét, és Nicolás felé ügetett, mintha el akarná hessegetni. Túl késő volt. A nagyapja, Eusebio, egy összehajtott pulóverrel a karjában jelent meg. Amikor meglátta unokáját az ajtó előtt, elakadt a lélegzete.

– Nagyapa, ki van bent?

Eusebio a háta mögé rejtette a pulóvert.

– Menj vissza a házba.

–Láttam a kezét. Hallottam, ahogy Chatóval beszél.

– Késő van, Nicolás.

Éles csattanás hallatszott a pajta felől. Nagyapa félelemmel nézett az ajtóra, majd megfogta Miklóst a karjánál fogva, és kivezette az udvarra. Soha többé nem mondta el neki, hogy bármit is képzelt. Ez jobban aggasztotta Miklóst, mint bármilyen hazugság.

Másnap reggel, reggeli közben Nicolás egy érintetlen tortillát hagyott a tányérján, és az apját figyelte. Rogelio ugyanazzal a hanggal beszélt a kávé áráról, amellyel megjósolta, hogy esik-e az eső az aratás előtt. Az anyja, Teresa, kávébabot szolgált fel anélkül, hogy bárkire nézett volna. Eusebio nem jött le enni.

– Volt egy nő a pajtában tegnap este – mondta Nicholas.

Teresa beleejtette a kanalat a fazékba.

Rogelio felnézett.

– Már megmondtam, hogy ne menj be a tanya azon részébe.

– Sosem mondtad meg, miért.

– Mert én vagyok az apád, és ez a ház az enyém.

Chato lefeküdt az asztalhoz, a szokásos maradékára várva. Rogelio hangját meghallva felállt és a hátsó ajtó felé indult. Nicolásnak ekkor eszébe jutott, hogy a kutya hetek óta gyűjtögette az ételt, még akkor is, amikor megkapta az egész adagját. Nem volt éhes. Valakit etetett.

Rogelio folytatta a reggelit. Teresa viszont a konyhába ment a cserépedénynyel, pedig még senki sem fejezte be a reggelit.

A ranch Huatusco külvárosában feküdt, kávéültetvények és az esőtől vörös sárrá változott utak között megbújva. Nicolás ott nőtt fel. Emlékezett a serpenyőről áradó tortilla illatára, apja leszidására, amiért elkésett a munkából, és arra, ahogy Chato gyerekkorában követte az iskolába. Arra is emlékezett, hogy a hátsó pajta mindig zárva volt. A nagyapja azt mondta, hogy ott tartották a régi szerszámokat. Senki sem tudta megmagyarázni, miért kell pulóvert húzni a szerszámokra éjszaka közepén.

Azon a délutánon Nicolás elment Doña Amalia házához, a szomszédhoz, aki már a születése előtt ismerte a családot. A nőt a tornác teteje alatt találta kukoricát pucolva. Már Chato említése is elég volt ahhoz, hogy abbahagyja a munkát.

– Kölyökként sosem mozdult Elena néni mellől – mondta.

Nicholasnak egy pillanatba telt, mire felismerte a nevet.

– Apám húga? Azt mondták, hogy Monterreybe járt.

Amália az útra nézett.

– Ezt mondták mindannyiunknak.

– Ismerted őt?

–Láttam, ahogy felnő. Kávészedés közben szokott énekelni, pedig a nagyapád azt mondta, hogy elriasztotta a kávészedőket. Amikor Chato megütötte a lábát egy dróton, két éjszakát a földön aludt, hogy ne legyen egyedül.

Nicolásnak szórványos emlékei voltak egy lányról, aki banánleveleket fonott neki, és az érett mangóit őrizte. 12 éves kora óta nem látta. Akkoriban elhitte, amit mondtak neki: a nagynénje messze kapott munkát, és nem szeretett telefonon beszélni.

„Miért kételkedsz abban, hogy elment?” – kérdezte.

Amália válasza némi időt vett igénybe.

– Mert Elena eljött elbúcsúzni tőlem az eltűnése előtti napon. Azt mondta, hogy másnap visszajön segíteni koriandert ültetni. Kölcsönadtam neki egy kosarat. Soha nem jött vissza érte.

A raktárban Nicolás egy doboz poros fényképet talált. Elena egy falusi ünnepségen jelent meg, sárga blúzban, karjában Chatóval, aki még mindig kiskutya volt. Egy másik dobozban, az udvaron lévő narancsfa alatt ülve, a kis Nicolást tartotta az ölében. Valaki kivágta őt a hónapokkal később készült családi fotóról.

Ahogy leszállt az est, Nicolás a pajta közelében várakozott. Látta, hogy Eusebio egy ronggyal letakart tál húslevessel átszeli az udvart. Az öregember kinyitotta a lakatot, belépett, pont annyi időre, hogy elhagyhassa a tálat, majd bezárta. Chato a lábai közelében maradt, amíg el nem ment. Aztán az ajtóhoz szorította az orrát.

– Elena – suttogta Miklós.

Nem jött válasz. Egy árnyék suhant el a mennyezet közelében lévő kicsi, bedeszkázott nyílás előtt.

Nicholas a lakat felé nyúlt. Apja hangja dördült mögötte.

– Takarodj onnan.

Rogelio jött a házból. Teresa követte, még mindig kötényben. Amikor Nicolás megmutatta a fényképet, az apja összeszorította a fogát.

– Be van zárva a nagynéném?

—Menj lefeküdni.

– Mióta?

Teresa eltakarta a száját a kezével. Rogelio állta a fia tekintetét, de nem válaszolt.

Aztán az ajtó mögül alig hallható hangon megszólalt a nő: