– Nicolas, hagyd abba a veszekedést miattam.

Nicholas felismerte, ahogy a nevét ejtette. Gyerekkorában hallotta már, amikor lehorzsolt térdekkel rohangált az udvaron, és a lány odahívta, hogy megvendégelje őket.

Az apjához fordult.

– Add ide a kulcsot.

Rogelio nem mozdult. Eusebio megjelent a folyosó végén, és megállt, amikor meglátta őket a pajta előtt összegyűlve.

– Apa – mondta Rogelio –. Te hoztad ide.

A nagyapa lenézett a lakatra.

– Én csuktam be azt az ajtót – felelte. – Tíz évvel ezelőtt.

Nicholas érezte, hogy a lábai felmondják a szolgálatot.

Eusebio leült a pajta küszöbére. Chato odalépett hozzá, megszagolta az üres tányért, amit cipelt, majd visszament az ajtóhoz.

Amikor Elena 24 éves volt, beleszeretett egy férfiba, aki kávét szállított a régió városai között. A férfi megígérte, hogy amint befejezi a munkaszezonját, feleségül veszi. Elhagyta, amikor megtudta, hogy Elena terhes. Elena hetekig várt rá; aztán abbahagyta a róla való beszélgetést, és elkezdte kerülni a szomszédokat.

– Mehettem volna vele – mondta Eusebio –, úgy éreztette vele, mintha tönkretettem volna az életünket.

Rogelio, aki akkoriban frissen házasodott, ragaszkodott hozzá, hogy a húga a házban maradjon, amíg a pletykák el nem halnak. Teresa emlékezett rá, hogy Elena sírt éjszaka. Arra is emlékezett, hogy amikor le akart ülni mellé, Rogelio megtiltotta neki.

Elena elvetélt. Több napig beteg volt, alig evett valamit. Eusebio elment a szomszédos városba orvost keresni, aki azt mondta neki, hogy a lányának pihenésre van szüksége. Senki sem vitte vissza őt újabb vizsgálatra. Addigra Rogelio már említette, hogy Elena Monterrey-ben fog dolgozni.

– Ki akartam nyitni az ajtót – mondta Teresa elcsukló hangon. – Ő kért meg rá. Féltem szembenézni apáddal.

Nicholas ránézett. Az anyja már 10 éve alig pár lépésnyire lakott Elenától.

– És akkor?

Eusebio összedörzsölte a kezét. Először Elenát a régi szobájában hagyták. Annak az ablakai a teraszra néztek. Egyik délután egy kávévásárló meglátta, és megkérdezte, miért van még mindig a ranchon. Rogelio átvitte a magok tárolására használt szobába, a pajta mellé. Megígérték neki, hogy ez ideiglenes lesz.

Elena sokszor kérte, hogy kimenhessen. Az első néhány hónapban sikoltozott és dörömbölt az ajtón. Rogelio azt mondta neki, hogy várjon, amíg jobban lesz, amíg elhalkul a pletyka, amíg ki nem találja, hogyan magyarázza meg a visszatérését. Az évek során Elena egyre kevésbé hitt neki. A kopogást is abbahagyta, amikor lépteket hallott az udvaron.

„Régen vittem neki ételt” – mondta Eusebio. „Tiszta ruhákat. Leültem és hallgattam.”

– És aztán bezártad – felelte Nicholas.

A nagyapa bólintott. Rogelio egy lépést tett a fia felé.

„Nem tudod, hogy volt akkoriban. Nem volt olyan könnyű kihozni.”

– Tíz éve ezt döntöd el helyette.

Rogelio az ajtóra mutatott.

– Elena senkivel sem akar találkozni. Kérdezd meg tőle magad.

Nicolás közeledett. Tenyerét a fára helyezte, ahol Chato a mancsaival pornyomokat hagyott.

– Elena néni, Nicolás vagyok. Ha azt akarod, hogy ajtót nyissak, megteszem. Amalia fogadhat téged a házában. Mama hívhat egy orvost.

Valami vonszolásának hangja hallatszott a túloldalról. Aztán Elena hangja:

– Unalom gyötör téged?

-Itt van.

– Mondd meg neki, hogy várjon.

Rogelio idegesen felnevetett.

– Látod? Nem hívott randizni.

Hirtelen elkezdett esni az eső, dörömbölve a tetőlemezeken. Nicolás az ajtóban állt. Néhány másodperc telt el, mire Elena újra megszólalt.

– Félek átmenni az udvaron – mondta. – Régóta nem voltam kint.

– Bármikor abbahagyhatod, amikor csak akarsz. Itt leszek.

Eusebio elővette a kulcsot a zsebéből. Rogelio megpróbálta elvenni tőle, de az öregember ökölbe szorította a kezét.

– Már eleget várattam vele – mondta.

A lakat a sárba esett. Nicolás lassan kinyitotta. Chato lépett be elsőként, és eltűnt egy pár lépésnyire lógó függöny mögött. Elena egy keskeny ágyon ült. Haja egyenetlenül volt vágva, és egy túlméretezett pulóvert viselt. A kezében azt a kék sálat tartotta, amelyre Nicolás emlékezett, hogy gyerekkorában viselte.

Chato mellső mancsait a térdére tette. Elena ujjait a nyakán lévő szürke bundába vájta.

– Ez a makacs fickó sosem hiányzott – motyogta.

Amikor felnézett, meglátta Nicholast. Hosszan bámulta, a fényképen látható fiút keresve az előtte álló férfin.

– Már most magasabb vagy Rogelionál.

Nicholas meg akarta ölelni. Maradt a helyén, hogy ne ijessze meg.

„Doña Amalia még mindig őrzi a kosaradat” – mondta neki.

Elena röviden felnevetett, ami könnyekbe fulladt. A nyitott ajtóra, az esőre és a túloldalon lévő családja arcára nézett. Remegő keze volt Chato hátán.

„Ki akarok menni” – mondta.

Eusebio elnézett. Teresa elment cipőt és esőkabátot venni. Elena előrelépett, Chato a lábába kapaszkodott, és megállt az eresz alatt. Kezét a mennyezetről hulló cseppek felé emelte. Meglepődött, amikor a hideg vizet érezte az ujjain.

Rogelio oda akart közeledni.

– Elena, hadd magyarázzam el…

Hátralépett, míg meg nem érintette Nicholas vállát.

„A 25. születésnapomon kértelek meg, hogy nyisd ki nekem az ajtót” – mondta. „Aztán minden születésnapomon újra megkértelek.”

Rogelio nem válaszolt.

Nicolás kiáltott Amaliának a teraszról. A lány zseblámpával érkezett, és levette a kendőjét, hogy védje Elenát a házhoz vezető séta alatt. Mielőtt elindult, Elena az apjára nézett.