Miután kisöccsével együtt kiutasították, egy elhagyatott kunyhóra bukkant a fenyveserdő mélyén, és minden megváltozott.

1. rész
– Vidd el a testvéredet sötétedés előtt; már eltemettem anyádat, és nem fogom a gyerekeit is eltartani.

Emiliano egy hátizsákkal a kezében állt az ajtó előtt. Rogelio nagybátyja a lépcsőn hagyta a takarókat egy zacskó száraz tortilla mellett.

A 7 éves Nico még mindig azt a pulóvert viselte, amit a temetésen is viselt.

– Tudok hosszabb órát is dolgozni – mondta Emiliano. – Nem kell pénzt adnod nekünk.

Rogelio kerülte a tekintetét.

– A fűrésztelepnek már nincs szüksége segítőkre. Itt sincs hely.

Mögötte a tévé még mindig be volt kapcsolva. Frissen főzött kávé illata terjengett.

Nico a ház felé lépett, hogy felvegye a jegyzetfüzetét. Nagybátyja becsukta az ajtót, mielőtt odaért volna.

A gyerek nem sírt. Ez ijesztette meg Emilianót a legjobban.

18 évesen már tudta, hogyan kell deszkát cipelni, kerítést javítani és babot főzni. Nem tudta, mit mondjon egy gyereknek, aki éppen most jött rá, hogy őt is kirúghatják a családjából.

Lehajolt, hogy megigazítsa a pulóverét.

– Ne engedj el engem.

Egy kis tanyán éltek Chihuahua hegyeiben. Édesanyja hetekkel korábban meghalt, miután egy betegség felemésztette a megtakarításaikat, és Emiliano kénytelen volt otthagyni a középiskolát. Az apja már évek óta halott volt.

Rogelio fogadta őket, miközben a temetést intézték. Minden nap emlékeztette őket, mennyibe került.

Emiliano azt tervezte, hogy megkeresi Teresát, édesanyja egyik barátnőjét, aki a faluba vezető út közelében lakott. De amikor megérkezett, zárva találta a házat. Egy szomszéd azt mondta nekik, hogy elment vigyázni a lányára.

Az utolsó transzport már elhaladt.

A főút nagy kerülőt vett. Emiliano a régi fűrészmalom ösvényét választotta, meg volt győződve arról, hogy sötétedés előtt odaérnek.

Tévedett.

Az eső elmosta az ösvény egy részét, és a fenyőfák eltakarták a gyermekkorából emlékezett tájékozódási pontokat. Amikor megpróbált visszatérni, a fény már szürkére változott.

Nico botladozni kezdett.

– Sokkal hosszabb az idő?

Emiliano cipelte a hátizsákját.

– Hamarosan pihenni megyünk.

Nem akarta megmondani neki, hol. Nem tudta.

A fiú megállt egy fatörzs mellett. Jéghideg ujjai voltak, és összeszorította az ajkait, hogy ne remegjenek.

Emiliano felemelte a karjába.

Addig folytatta útját, amíg néhány ferde oszlopra nem bukkant az aljnövényzet alatt. Mögöttük egy kis kunyhó állt, szinte teljesen elrejtve a fák között.

A tető egy része beomlott. Az oldalsó ablakon egy lyuk tátongott, amit kartonpapírral fedtek be.

A kapu mellett azonban egy veteményeskert barázdái voltak.

Valaki lakott ott.

Emiliano hívott.

Várjon.

Még egyszer kopogott, mielőtt benyomta az ajtót.

Bent egy asztalt, egy keskeny ágyat és egy fatüzelésű kályhát találtak. A tányérokat por borította, de egy pad alatt száraz fa volt.

Emiliano lefektette Nicót az ágyra, és betakarta takarókkal. Ellenőrizte a tűzhelyet, és sikerült meggyújtania a hátizsákjában lévő gyufával.

Addig nézte, amíg meg nem látta, hogy füst száll ki a csőből.

Csak akkor tudott egy kicsit kevesebb félelemmel lélegezni.

Megosztották a tortillákat.

Nico megmentett egy darabot.

– Holnapra.

Emiliano úgy tett, mintha még mindig rágná, hogy ne kelljen elfogadnia a testvére által felajánlott felét.

Az éjszaka folyamán a szél többször is kinyitotta az ajtót. Ő azonban ott maradt az ajtó előtt ülve, és egy deszkát a fának szorított.

Hajnalban kiment felfedezni a környéket.

A gyümölcsöst benőtte a fű. Lejjebb meglátott néhány almafát és egy elsüllyedt fészert. A faház közelében volt egy vízcsap, de amikor elfordította, semmi sem jött belőle.

Nico megjelent az ajtóban.

– Hallok valamit.

A ház mögött, néhány deszka alatt egy kis kőpince bejáratát találták. Felülről víz csobogását hallották.

Emiliano levette a fedelet.

Alul egy forrás táplálta medence volt.

Visszament egy konténerért. Most először gondolta úgy, hogy kibírják ott, amíg kitalálják, hogyan juthatnak be a faluba.

Aztán meglátta a kerítés melletti jelöléseket.

Csizmanyomok a nedves sárban.

Valaki körbejárta a faházat, miután beléptek.

2. rész
Emiliano nem szólt Nicónak a lábnyomokról.

Leültette maga mellé, miközben vizet forralt, és elmagyarázta, hogy a háznak van tulajdonosa, pedig egy ideje már üresen áll.

– Minket is kirúgsz?

– Először is meg kell találnunk.

A fiú az ajtó felé nézett.

– Mindent tisztán hagyhatunk.

Emiliano haragudott a nagybátyjára, amiért egyetlen délután alatt megtanította neki, hogy egy helyen maradni csak akkor lehet, ha senkit sem zavar.

A délelőttöt azzal töltötték, hogy egy közeli kijáratot kerestek. A rés egy megduzzadt patak felé vezetett; a túloldalon a talaj egy része lecsúszott. Emiliano nem akart Nicóval együtt átkelni rajta.

Visszatértek a faházba.

Egy tisztáson sikerült jelet fognia a régi telefonján, aminek majdnem lemerült az akkumulátora. Küldött Teresának egy üzenetet a rés nevével. A kézbesítést elhalasztották.

Úgy döntött, ott marad, amíg a víz visszahúzódik.

Még nem volt biztonságos hely, de jobb volt, mint céltalanul tovább bolyongani.

A fészerben talált egy ásót, egy gereblyét és egy fejszét. Laza deszkákkal tömte be az ablaklyukat. Aztán száraz ágakat gyűjtött a ház közelében, miközben résen volt a testvérén.

Nico egy olyan seprűvel söpört, aminek hiányzott a feje fele.

Nagyon komolyan vette a munkáját.

„Már alig tűnik szomorúnak” – mondta.