Emiliano körülnézett a szobában.

Most először látta benne a helyet többnek, mint egy helyet, ahol eltöltheti az éjszakát.

Azon a délutánon együtt fedezték fel a gyümölcsöst. Néhány ágon még voltak apró almák, egy nagy fa alatt pedig dió. Szétválogatták a jó állapotban lévőket, és Emiliano pulóverében elvitték őket.

Találtak néhány szárított babot is egy szorosan lezárt konzervben.

Nem volt elég ahhoz, hogy sokáig ott éljenek.

Igen, hogy ne csak a következő órára gondoljak.

Míg a bab főtt, Nico két tányért tett az asztalra, egy harmadikat pedig az ablak mellé.

Emiliano rámeredt.

– Ha esetleg a tulajdonos megjön – magyarázta a fiú. – Hogy tudja, hogy igenis osztozni akarunk rajta.

Azon az estén meleg almát ettek a bab után.

Kint még mindig hideg volt, de Nico levette a takarót a válláról, hogy közelebb húzza a székét.

– Anya mérges lenne, ha engedély nélkül mennénk be?

–Anya mérges lenne, ha hagynám, hogy kint aludj.

A fiú bólintott, elégedetten a válasszal.

Emiliano megvárta, amíg elalszik, és csak azután nézte meg újra a telefont. Még mindig nem volt térerő.

Másnap egy régi jelölést talált egy oszlopon: A Menedék.

Lejjebb, a kerítés közelében újabb lábnyomok jelentek meg. Ezúttal egy sétapálca keskeny lenyomata is látszott.

Emiliano végignézett a fákon.

Van ott valaki?

Csak a szél válaszolt.

Egy olyan nyugtalansággal tért vissza, amit nem akart kimutatni.

Meg kellett javítania egy deszkát a konyha mellett. Ahogy leszedte, egy sárgás boríték esett ki belőle egy fényképpel együtt.

Egy idős férfit és egy nőt ábrázolt a gyümölcsös előtt, amikor még zöld volt.

A levél Eusebio Renteríának volt címezve.

Nem végrendelet vagy okirat volt. Néhány oldal, amelyet a lányának, Clarának címeztek, és akkor írt, amikor az öregúr már nem tudta gondoskodni a birtokról.

Elmesélte, hogy felesége halála után több sor szőlőt hagyott kiszáradni, mert nem volt elég ereje. Megkérte a feleségét, hogy amint tudja, szedje össze a szerszámokat.

A vége felé egy aláhúzott mondat állt:

Ha valakinek itt kell eltöltenie egy éjszakát, nem kell bocsánatot kérnie a hidegért.

Nico rávette Emilianót, hogy olvassa el újra.

Aztán a fényképezéshez ért.

– Nem zaklattuk volna ezt az urat.

Emiliano gondosan összehajtotta a levelet.

Hinni akarta.

Miközben kiment tűzifát gyűjteni, látta, hogy a felhők eltakarták a domb tetejét. A szél megfordult, és az első cseppek ónos esővé változtak.

Addig dolgozott, amíg a karjai megfájdultak, miközben a földről elérhető deszkákat erősítette meg.

Nico közelebb tolta a takarókat a legkevésbé hideg falhoz.

Zárás előtt Emiliano megpillantott egy alakot a fenyőfák között.

Egy nő, botra támaszkodva.

Rákiáltott, de egy széllökés viszonozta a hangját.

A nő a kabin felé emelte a karját.

Aztán eltűnt a fehér függöny mögött.

És Emiliano telefonja megszólalt.

3. rész
A vihar egész éjjel tombolt.

Nico minden alkalommal felébredt, amikor a tető nyikorgott. Emiliano azt mondta neki, hogy a szél fúj, aztán figyelt, remélve, hogy nem tévedett.

Szivárgás kezdődött az asztalon.

Áttették az ágyat a száraz sarokba, és edényeket helyeztek a lyukak alá. A rögtönzött ablakjavítás tartotta magát.

Éjfélkor Nico megtalálta a bátyja kezét a takaró alatt.

– Reszketsz.

– Fázom.

– Te is félsz.

Emiliano a tűzhely alig megvilágított apró arcra nézett.

Belefáradt abba, hogy úgy tegyen, mintha mindent meg tudná oldani.

-Igen.

Nico letelepedett mellé.

-Én is.

Így maradtak, amíg a gyerek újra el nem aludt.

Emiliano emlékezett rá, hogy az édesanyja lázasan mosta a ruhákat, hogy megéljenek. Évekig összekeverte a gondoskodást azzal, hogy nem hagyja, hogy féljenek tőle.

Most már értette, mennyire kellett volna hallgatnia.

Másnap reggel nem tudták teljesen kinyitni az ajtót. Felhalmozódott hó volt, és egy lehullott ág eltorlaszolta a lépcsőfokokat.

Emilianonak sikerült egy kis helyet csinálnia.

A faház még állt.

A gyümölcsös eltűnt a fehér takaró alatt. Nem látott lábnyomokat, sem a bottal tartó asszonyt.

A napot azzal töltötték, hogy beosztották az élelmiszert, amit tudtak, szárazon tartották, és eltávolodtak a tető legjobban megereszkedett végétől.

Ahogy leszállt az este, Nico megkérdezte:

– Ha elmegyünk innen, vissza kell mennünk a nagybácsihoz?

Emiliano megigazította neki a takarót.

– Nem megyünk vissza egy olyan házba, ahol bevágják az orrod előtt az ajtót.

– És mi van, ha nincs más lehetőség?

Ránézett az öregember fényképére.

– Aztán segítséget kértünk, amíg meg nem találtuk.

A vihar a kora reggeli órákban alábbhagyott.

Hajnalban motorzúgást hallottak.

Emiliano éppen akkor lépett ki, amikor egy kisteherautó állt meg a kerítés túloldalán. Teresa és egy idősebb nő bottal szállt ki belőle. Két férfi szerszámokkal a kezében követte őket.

Nico Teresához rohant.

Letérdelt, hogy megölelje, majd könnyes szemmel Emilianóra nézett.

– Miért nem kerestek engem?

– Elmentünk a házadhoz.

Teresa befogta a száját.

Az üzenet még azelőtt érkezett, hogy lemerült a telefonja. Elolvasta, amikor hazaért a lányától, és rákérdezett a behatolásra.

Clara Rentería ismerte minden görbét.

A bottal a n ő közeledett.

– Tegnap füstöt láttam fentről.

Napokkal korábban körbejárta a birtokot, hogy ellenőrizze a kerítéseket. Az első lábnyomok az övéi voltak. A lángoló kandallót meglátva ismét odament, de az időjárás miatt vissza kellett fordulnia, mielőtt elérte volna a házat.