„Meghadod, hogy anyukám itt aludjon?” – kérdezte a fiú az egyedül élő özvegyembert.

A fiú helyet kért az anyjának, ahol aludhat, éppen akkor, amikor Sebastian holtan találta az adott évszak ötödik borját.

A kisfiú a kerítés túloldalán várakozott, ujjaival a drótokat markolászva. Körülbelül nyolcévesnek látszott. Az esőben való séta után megszáradt rajta az inge, és a bokájára rászáradt a sár. Néhány lépéssel arrébb egy nő egy ruhacsomót szorított a mellkasához. Nem jött közelebb, amikor Sebastian felnézett.

A langyos tejjel teli vödör helyet hagyott a karám mellett. Továbbra is szokása volt, hogy a gyenge borjaknak készíti el, bár aznap reggel már nem volt senki, akinek felajánlhatta volna.

– Tudja anyukád, hogy ezt kérted tőlem?

– Azt mondta, hogy ne tegyem – felelte a fiú. – De megint esni fog.

Sebastián figyelte, ahogy a Zacatlán-hegységből leereszkednek a felhők. Ismerte azt a szürke fényt. Kevesebb mint egy óra múlva a földút sárcsíkká változik.

Belépett a karám kapuján, és bemutatkozott. A fiú neve Nico volt. Az anyja, Adela Morales elmagyarázta, hogy reggel óta kísérte, hogy elérje a Chignahuapanba tartó buszt. Rosszul választotta a napot. A következő busznak csütörtökön kellett volna indulnia, pedig még csak hétfő volt.

– A kanyarulatnál lévő szárítóhelyiségben húzódhatunk meg – mondta.

– Hiányzik a tetejének a fele.

– A másik módszer továbbra is működik.

Sebastián nem vitatkozott. 38 éves volt, 41 szarvasmarhát tartott, és egy olyan házat, ahol majdnem két éve senki sem aludt. Felesége, Ofelia, egy viharban fellángolt láza után halt meg. Hajnalig várt, hogy elvigye az egészségügyi központba, meggyőződve arról, hogy éjszaka túl veszélyes átkelni a patakon. Amikor elállt az eső, már túl késő volt.

Attól kezdve dolgozott, evett és aludt, alig beszélt valakivel. A szomszédja időnként ételt hagyott neki. Sebastián tisztán adta vissza a dobozokat, és kerülte a beszélgetést.

„Van egy száraz pajtám” – mondta nekik. „Van rajta ajtó és egy szabad hely, ahová elfér egy matrac. Ott várhattok a buszra.”

Adela óvatosan nézett rá.

– Mennyit kérsz?

-Semmi.

– Akkor nem maradhatunk.

Sebastian ismét az égre nézett. Úgy tűnt, a lány megérti, hogy a férfi a vihar időtartamát számolgatja.

„Szükségem van munkára” – magyarázta. „Ha adsz nekem ételt és szállást, akkor csütörtökig tudok főzni, mosni és takarítani. Jobban szeretném, ha ebben megegyeznénk, mielőtt beköltözöm.”

Egyetértett. Miközben a magtárat előkészítették, Nico megkérdezte, hány tehén ad tejet, melyik eszik a legtöbbet, és miért csak egy áll külön a kerítésnél. Sebastián elmondta neki, hogy ez a tehén az előző héten veszítette el a borját. A fiú abbahagyta a kérdezősködést, és csak bámulta.

Amikor Sebastián bevitte a matracot a szobába, elkezdett esni az eső. Nico segített megteríteni egy takarót. Adela meggyújtott egy kis olajlámpást, amit Sebastián kölcsönadott neki, és eltette a ruháit egy régi lyuktól. Nagyon kevés holmival érkezett, de eltökélt szándéka volt mindent elrendezni, mintha fontos lenne tudni, hol találja meg később.

Másnap reggel Sebastián belépett a konyhába, és frissen főzött kávét és tortillákat talált melegedni a serpenyőn. Az asztal, amelyen Ofelia halála óta a szerszámokat és a nyugtákat hagyta, üres volt. Adela elmosogatta a csészéket, mielőtt elkészítette a reggelit.

– A liszt egy régi konzerv mögött volt – mondta, amikor látta, hogy a szekrényt nézi –, át kellett helyeznem néhány dolgot.

Sebastian megitta a kávét. Erős volt, pont olyan, amilyennek szerette, mielőtt hígítani kezdte volna, hogy pénzt takarítson meg, amikor saját kezűleg főzi.

Nico tiszta arccal jelent meg.

– Elkísérhetlek, amíg a teheneket fejed?

– Jobban szeretném, ha itt maradna – vágott közbe Adela.

– Fogd meg a vödröt – felelte Sebastian. – Látótávolságon belül leszünk.

A fiú mellette sétált a karámig, és olyan figyelmesen hallgatta az utasításokat, hogy Sebastián végül többet magyarázott a kelleténél. Mire felnézett, már eltelt az első óra munka. Régóta nem beszélt ennyit napkelte előtt.

Délben megérkezett Doña Soledad, a szomszédasszony. Tökös cukorkát és egy gyenge kifogást hozott a látogatására. Női és gyermekruhákat látott lógni a ház mellett. Míg Adela néhány edényt pakolt el a konyhában, Soledad félrehívta Sebastiánt.

– Holnap mindenki azt fogja mondani, hogy beengedtél egy idegent a házadba.

– Csütörtökig itt dolgozik.

– Elhiszem neked. Tudod, hogyan beszélnek a dolgok a faluban.

Adela eleget hallott. Amikor Soledad elment, felkapott egy rongyot, és anélkül, hogy Sebastiánra nézett volna, összehajtotta.

–Ma elmehetünk. Nico kipihent.

– Megegyeztünk, hogy maradnak.

– Még meggondolhatja magát.

Sebastián felismerte ezt a beszédmódot. Ő is azt mondta, hogy jól van, amikor valaki megkérdezte tőle, hogy van Ofélia halála óta. Adela nem azért kért nyugtatást, hogy megnyugtassák. Azt akarta tudni, hogy elinduljon-e, mielőtt besötétedik.

– A megállapodásom továbbra is fennáll – felelte.

Azon a délutánon elmagyarázta, miért olyan ódzkodik a szívességektől. A férje egy üzlettársától kapott kölcsönre garanciát vállalt, olyan vagyonnal, amely később az öröksége részévé vált. Hat hónappal ezelőtt meghalt, mielőtt az üzlettárs abbahagyta a fizetéseket. Adela eladta a házat, a két tehenet és a varrógépét, hogy fedezze a hitelezők követeléseit, és adósságok nélkül költözhessen el Nicóval. Még mindig dühös volt a férjére, amiért nem mondta el neki. Hiányzott is neki.