Sebastián anélkül hallgatta, hogy megpróbálta volna megoldani a problémáit. Amikor befejezte, megmutatta neki a nyugtát, amelyre feljegyezte a főzéssel, mosással és a tejjel töltött napokat. Adela ránézett, és megkérte, hogy adja hozzá a csomagolásban segített tej mennyiségét. Adela leírja.

Szerdán Severino Lozano, egy alföldi szarvasmarha-felvásárló felment a tanyára. Órákon át járta a legelőket, tejelő teheneket és vemhes nőstényeket keresve, hogy bővítse állományát. Látogatása végén felajánlott egy összeget, amely fedezte Sebastián hiteltartozásait, és lehetővé tette számára, hogy fiatal állatokat vásároljon.

Sebastiánnak szüksége volt erre a pénzre. Két hónap alatt öt borjú pusztult el születése után. Korábban három másik borjút is elveszített vemhesség alatt. Az első borjakat vizsgáló állatorvos nem talált egyértelmű okot; Sebastián fontolóra vette, hogy újabb vizsgálatot kér, de minden egyes elvesztése arra kényszerítette, hogy a következő vészhelyzettel foglalkozzon. Severino kifejezetten azokat a teheneket akarta, amelyek életben tartják a ranchot.

– Pénteken visszajövök a teherautóval – mondta a vevő. – Addig döntsd el.

Az eladás gondolata megkönnyebbülést hozott neki. Ha az állatokat másik legelőre költöztetik, talán véget érnek a veszteségek. Sebastián újrakezdhetné anélkül, hogy valaha is látná a karámot, ahol az utolsó borjút találta. Nem tett ígéreteket Severinónak, de a halott borjakról sem beszélt.

Csütörtökön Nico lázzal ébredt. Adela felhívta a városi klinikát, Sebastián pedig mindkettőjüket odavitte teherautóval. Az orvos megvizsgálta, utasításokat adott nekik, és azt mondta, hogy jöjjenek vissza, ha rosszabbodik az állapota. A láz késleltette az utazást, és Sebastián azt mondta nekik, hogy használhatják a ház hálószobáját, amíg a fiú felépül. Ez volt az a szoba, amelyet Ofelia halála óta zárva tartott. Kinyitotta az ablakot, és kivette a dobozokat, amiket az ágy előtt hagyott.

Azon az estén Adela több munkát kért tőle, hogy kifizesse a plusz napokat. Amikor cérnát keresett Nico ingének megfoltozásához, meglátott egy jegyzetfüzetet kilógni a fiókból.

– Rendszerezhetem az állatállomány-nyilvántartását.

– Az a jegyzetfüzet Oféliáé volt.

– Akkor nem nyitom ki az engedélyed nélkül.

Ofelia éveken át aprólékosan feljegyezte minden születés dátumát, a tehenek nevét, a legelőt, ahol legeltek, és minden nehézséget, amellyel a borjak etetése során találkozott. Sebastián a halála óta nem nyúlt hozzá. Nehezen tudta elképzelni, hogy a lapjai nyitva hevernek az asztalon, valaki más kézírása mellett. Mégis tudni akarta, miért halnak meg újra és újra a borjak.

Bevitte a jegyzetfüzetet a konyhába. Adela egy tanyán nőtt fel; gyerekként feljegyezte az apja által diktált dátumokat. Lapokra rajzolt egy táblázatot, és megkérte Sebastiánt, hogy jegyezze meg, hol töltötte a száraz évszakot az a tehén, amelyik elvesztett egy borját. Azt mondta, addig nem emlékszik, amíg meg nem hallja a következő nevét.

Vacsora után dolgoztak, amíg Nico aludt. Az első oszlopban Ofelia régi jegyzetei voltak. A másikban a nyolc legutóbbi veszteség. Adela mindkettőt többször is elolvasta, és egy szóra mutatott, amelyet Sebastián más években alig használt: a patak rétje.

„Minden tehén ott volt” – mondta. „Amelyiknek semmi baja nem volt, azok legelésztek fent.”

Sebastián Ofélia lapjai között kereste ugyanazt a területet. Nem volt ott. Két évvel korábban nyitotta meg újra a telket, amikor rendezett egy vitát a szomszédjával a folyópart használatáról.

Reggel elmentek megnézni. A nedves sávban, ahol a fű ritkább volt, egy széles levelű növény nőtt, amire Sebastián emlékezett, hogy korábban kis csomókban látta. Most szinte az egész partot beborította. Adela azt mondta, hogy hasonló károkat látott már apja farmján. Óvatos volt, nehogy annak a növénynek tulajdonítsa őket anélkül, hogy megvizsgálná.

„Elvihetjük innen a teheneket, és megkérhetjük az állatorvost, hogy nézze meg ezt” – javasolta. „Megvannak a dátumok, megmutathatjuk neki.”

Sebastián lefényképezte a területet, mintát vett az állatorvosnak, majd lezárta a szarvasmarhái számára a legelőre vezető utat. Aztán felhívta őket, hogy megkérje a látogatást. A megerősítés eltart majd egy ideig; Severino aznap reggel érkezett.

A vevő megérkezett a teherautóval és két segítővel. Doña Soledad közeledett, a motor hangja vonzotta magához. A kerítés túloldalán a szomszéd várakozott, aki szintén a folyópartot használta. Sebastián meglátta a pénzt tartalmazó borítékot Severino kezében, és a következő banki befizetés dátumára gondolt.

– Mielőtt szétválasztanánk az állatokat, el kell mondanom valamit – kezdte.

Megszámolta a nyolc veszteséget. Megmutatta neki azokat az oldalakat, ahol Adela rendszerezte az adatokat, és elmagyarázta, hogy a borjak anyja a réten legelt. Nem lehetett biztos az okában. Nem is adhatta el őket úgy, mintha nem lenne semmiféle kivizsgálandó probléma.

Severino áttanulmányozta a jegyzetfüzetet.

– Maradhatott volna csendben, és hagyhatta volna, hogy felpakoljuk a jószágokat.

-Igen.

– Ma nem bírom – mondta a vevő. – Összekeverném azokat az állatokat, amelyeknek a helyzetét nem ismerem, a sajátjaimmal.

Sebastian bólintott. Számított a válaszra; még mindig fájt hallani.

Doña Soledad mozdulatlan maradt.

– Az én teheneim is kimennek arra a rétre, amikor kevés a fű.

– Ezért kellett volna meghallgatnod – felelte.

A hír már azelőtt elterjedt a városban, hogy a teherautó leért volna a hegyről. Több farmer gyűlt össze Soledad házánál. Az egyik azzal vádolta Adelát, hogy kitalálta a problémát, hogy a farmon maradhasson; egy másik azt állította, hogy Sebastián el akar keríteni egy közös telket. Adela kinyitotta előttük a jegyzetfüzetet, és elolvasta a dátumokat. A szomszédnak ekkor eszébe jutott, hogy elveszített két borját, és hogy az anyák is a patak mellett legelésztek.