Lemondta az esküvőt, hogy megmentse a földjét… 8 évvel később a nő egy fiával tért vissza

Azon a reggelen, amikor Lucía Serrano visszatért az El Encinal farmra, a hegyi levegőben nedves föld, tűzifa és frissen őrölt kávé illata terjengett. Mateo Robles egy kerítést ellenőrizett az út szélén, amikor lépteket hallott a kavicson. Lassan felnézett, arra számítva, hogy egy elkóborolt ​​munkást lát, és a kalapácsa kicsúszott a kezéből.

Lucía kopott kék ruhában, vállára terített szürke kendőben sétált a nagy ház felé. Nyolc év telt el, de Mateo azonnal felismerte a járását: egyenesen, nyugodtan állt, mintha még a kimerültség is engedélyt kért volna ahhoz, hogy megérintse. Már nem az a húszéves lány volt, aki a kávéültetvények között nevetgélt. Tekintetében keménység és soványság tükröződött, ami nehéz időkről árulkodott.

Csak akkor látta meg a gyereket.

Körülbelül hétéves lehetett. Egy kis fa bőrönddel a kezében sétált mellette, figyelve a szárítóházakat, az öszvéreket és a Chiapas domboldalait borító kávécserjék sorait. Lucía fekete haja volt, de pontosan úgy ráncolta a homlokát, mint Mateo, amikor valami zavarba ejtette.

– Jó reggelt, Don Mateo – köszöntötte Lucia mosolygás nélkül.

Az „ajándék” jobban fájt neki, mint egy sértés.

– Lucía… mit keresel itt?

– Munkát keresek. Azt mondták, hogy kevés a gabonaválogató kéz. Tudom, hogyan kell csinálni, és nem kérek szívességet.

Mateo a fiúra nézett. A matek magától jött: 8 év telt el a búcsú óta; 7 év és néhány hónap azon a komoly arckifejezésen.

– Ő a fiad?

Lucía a kisfiú vállára tette a kezét.

– Juliannak hívják. Csak ennyit kell tudnod.

Mateo folytathatta volna, de ugyanazt a sebet látta a szemében, mint amikor legutóbb találkoztak, és lesütötte a tekintetét.

– Van egy szabad szoba a malom mellett. Ott dolgozhatsz aratáskor.

Lucía bólintott, és továbbment. Julián, mielőtt elindult, felvette a kalapácsot, amit Mateo elejtett, és átnyújtotta Lucíanak.

– Leejtette, uram.

Mateo összezárt torokkal fogadta a szerszámot.

Nyolc évvel korábban El Encinal a teljes eltűnés szélén állt. Apja meghalt, gyenge termést, lejárt hiteleket és váltókat hagyva maga után Don Evaristo Orduña, a régió leggazdagabb emberének kezében. Mateo 22 éves volt, beteg édesanyja volt, 30 családja a gazdaságtól függött, és a félelem elhomályosította az ítélőképességét.

Esküvőt is szervezett Luciával.

Hímezte az ünnepség terítőjét, és fehér dáliákat ültetett a ház elé, ahol lakni terveztek. Még három hét volt hátra, amikor Don Evaristo felhívta Mateót, és kiutat ajánlott neki.

„Meg tudom állítani az embargót, és finanszírozni tudom a következő betakarítást” – mondta neki. „De a lányomnak, Catalinának olyan férjre van szüksége, aki képes kezelni azt, ami egy napon az övé lesz. Ha feleségül veszed, El Encinal a Robles családban marad.”

Mateo időt kért, bár mindketten tudták, hogy nincs ideje. Még aznap délután Lucíát kereste a folyóparti öreg fügefa alatt.

– Nem mehetek hozzád feleségül – fakadt ki, mert ha megállna lélegzetet venni, elveszítené a bátorságát. – Ha visszautasítom az üzletet, egy hónapon belül elveszik tőlünk a farmot.

Lucia mozdulatlan maradt.

– És amink van, kevesebbet ér némely tetteinknél?

– Nem csak a földről van szó. Az anyám itt lakik. A munkások…

– Kérdeztem felőlünk.

Mateo nem tudta, mit válaszoljon. Ismételgette, hogy nincs más választása, hogy egy nap majd megérti. Lucía levette a piros zsinóros gyűrűt, amit Mateo adott neki, és egy kőre helyezte.

– Soha ne mondd, hogy nem választottál újra. Egyszerűen csak megtetted.

Sírás nélkül távozott előtte.

Mateo eljegyezte Catalinát, és megkapta a pénzt a termés betakarítására, de folyamatosan halogatta az esküvőt. Először ragaszkodott hozzá, hogy stabilizálnia kell a gazdaságot; aztán a profit visszaállításáról beszélt; később pedig a kamat rendezéséről. Catalina végül beköltözött a kúriába, és a város szemében párként éltek, bár évekig külön szobákban aludtak. Remélte, hogy ez a szokás szerelemmé válik. Mateo a kimerültségig küzdött, hogy ne ismerje be, még mindig reméli, hogy útközben találkozik Lucíával.

Most ott volt.

Az első hetekben Lucía kerülte Mateót. Hajnaltól dolgozott, válogatta az érett szemeket, és vacsora előtt visszatért a szobájába. Juliánt viszont lenyűgözte a farm. Követte az öszvérhajcsárokat, kérdéseket tett fel a növényekről, és hosszasan bámult egy Centella nevű gesztenyebarna csikót.

Egyik délután Mateo rajtakapta, amint egy almát próbált neki nyújtani a kerítésen keresztül.

– Ne tedd így a kezed. Véletlenül megharaphat.

Julian visszahúzta az ujjait.

– Még soha nem lovagoltam.

– A te korodban tanultam meg.

– Ki tanította őt?

—Az apám.

A fiú ismét Centellára nézett, és halkan megkérdezte:

– Megtaníthatnál engem?

Mateo olyan erős gyengédséget érzett, hogy el kellett fordítania az arcát.

– Ha anyád megengedi, egy nyugodt kancával kezdünk.

Lucía a teraszról figyelte őket. Nem közeledett, de aznap este figyelmeztette a fiát:

– Nem szabad túlságosan ragaszkodnod az itteni emberekhez.

– Don Mateo nem „a nép”. Ő hallgat rám.

Lucía elfújta a gyertyát, hogy Julián ne lássa, hogy könnybe lábadt a szeme.

Catalina is figyelte őket. Észrevette, hogy Mateo hogyan talált ki házimunkát a karám közelében, és hogy a fiú hogyan utánozta a fejhajtás módját. Egyik este összetűzésbe került vele a folyosón.