– Igen. És bánom, hogy nem voltam itt hamarabb.
– Megint elmész?
– Csak ha megkérsz, hogy menjek el. Az, hogy az apád vagyok, nem jelenti azt, hogy azonnal szerethetsz. Azt jelenti, hogy itt kell lennem, még akkor is, amikor te tanulsz szeretni.
Julián válasz nélkül megölelte. Lucía, aki az ajtóban állt, most sírt először Mateo előtt.
A bizalom lassan visszatért. Egy beszélgetés, egy látogatás és egy betartott ígéret. Majdnem egy évvel később Lucía beleegyezett, hogy visszatér El Encinalba, de a tulajdonjogot egy ház és egy telek tulajdonjogára jegyeztette be a nevére. Mateo nem tiltakozott; megértette, hogy valakit szeretni azt is jelenti, hogy soha többé nem marad más választása nélkül.
Egy folyóparti öreg fügefa alatt házasodtak össze. Catalina bordó ruhát viselt, és egy fiatal tuxtlai tanárnő kísérte el, akivel akkor ismerkedett meg, amikor egy kis lányiskolát nyitott, messze az apjától. Don Evaristo nem vett részt az eseményen, de küldött egy bocsánatkérő levelet, amelyet Mateo megőrizett, nem tévesztve össze a megbánást a megbocsátással.
Két évvel később El Encinal több kávét termelt, mint valaha. Lucía kezelte a fizetéseket, és alapot hozott létre a rossz termés idején élő családok megsegítésére. Julián Centellával lovagolt az ösvényeken, és minden délután porosan tért vissza, Mateót pedig olyan természetességgel szólította, hogy még mindig könnyek szöktek a szemébe.
Egy délután, miközben hárman a napfénytől aranyló hegyoldalakat szemlélték, Mateo megfogta Lucia kezét.
– 22 évesen azt hittem, választanom kell a föld és közted.
– Nem – felelte gyengéden. – Választanod kellett a félelem és a szeretet között. Csak nyolc évbe telt, mire megértetted.
Julián a folyó felől szólította őket. Mateo és Lucía feléje sétáltak, továbbra is kézen fogva. A farm még mindig ott volt, de már nem volt adósság, vezetéknév vagy börtön. Végre otthonná vált, mert a három közül egyik sem volt köteles maradni, mégis mindennap egymást választották.
