– Julian pontosan annyi idős, ugye?
-Nem tudom.
– Igen, tudod. Amit nem tudsz, az az, hogy mit kezdj az igazsággal.
Máté hallgatott, és ez a hallgatás kegyetlenebb volt bármilyen vallomásnál.
Két nappal később vihar csapott le a hegyekre. A víz lezúdult a csatornákon, és a munkások odaszaladtak, hogy letakarják a zsákokat. Julián, aki segíteni akart, egy oldalsó ajtón keresztül lépett be a szárítóhelyiségbe, éppen akkor, amikor egy meglágyult sugár utat engedett és eltorlaszolta a kijáratot. Nem sérült meg, de a sötétben rekedt, ahogy az eső csapkodott a fémlemezeknek.
Mateo meghallotta a sikolyaikat. Két munkás segítségével félretolta a fát, és átment a nyíláson anélkül, hogy megvárta volna, míg biztonságos lesz. A zsákok mellett megtalálta a remegő fiút, betakarta a kabátjába, és kivitte az udvarra.
„Vége van” – ismételgette. „Itt vagyok, fiam. Itt vagyok.”
A szó kijött belőlem, mielőtt megállíthattam volna.
Lucía megölelte Juliánt. Mateo félelmet látott benne, de valamit, amit a visszatérése óta soha nem mutatott neki: a rettegést, hogy egyszerre elveszíti a gyermeket és a férfit, akit még mindig szeretett.
Azon az éjszakán Julián lázas lett. Mateo hajnalig kint maradt a szobán. Amikor Lucía kiment vízért, a földön ülve találta.
– Mondd meg az igazat – könyörgött. – Ő a fiam?
– Az igazság nem fog neked semmit sem használni, ha továbbra is az az ember leszel, aki másokra vár, hogy helyette döntsenek.
– Jogom van tudni.
„Hét évig joga volt apához. Nekem jogom volt ahhoz, hogy ne hagyjanak el az adósságaim miatt. A jogok nem csak akkor jelennek meg, amikor fájdalmat okoznak.”
Máté, bánatosan és szégyenkezve, a legrosszabb módon válaszolt:
– Ezért jöttél vissza most, amikor a gazdaság termékeny, és alig tartozom valamivel? Hogy behajtsd, ami szerinted neked jár?
Lucia elsápadt.
– Juliánt varrással, sajtárusítással és mások földjének megművelésével neveltem fel. Soha egy fillért sem kértem tőled. Ha ezt gondolod rólam, holnap elmegyünk.
– Lucía, nem akartam…
–Megint félelemből beszéltél. És megint a félelem választott helyetted.
Másnap reggel Mateo üresen találta a szobát. Az asztalon egy Julián által faragott lófigura és egy gyermeki kézírású cetli hevert: „Köszönöm, hogy megtanítottál nem félni.”
Mateo kiment, hogy megkeresse őket, de Catalina megállította az udvaron.
„Apám délben jön, hogy véglegesítse az esküvőt. Ha átléped mögötte a kaput, vége az eljegyzésünknek, és a teljes vételárat követelni fogja.”
Mateo az ösvényt bámulta, ahol Lucía eltűnt. Egy pillanatra újra 22 éves volt. Érezte a birtok, a családok és apja nevének súlyát. Aztán megszorította a kis fafigurát.
– Akkor legyen vége.
Katalin lehunyta a szemét, és visszatartotta a könnyeit.
– 8 évbe telt, mire kimondtad.
Mielőtt elindult, Mateo felkereste Doña Tomasát, a San Jerónimói szülésznőt. A nő megerősítette, hogy Lucía öt héttel a farm elhagyása után vette észre a terhességét, és hogy Julián pontosan azon a napon született.
– Akkor az enyém – mormolta Mateo.
– Ezt mindannyian tudtuk attól a pillanattól kezdve, hogy a gyerek kinyitotta a szemét – felelte az idős asszony. – De az apja lenni nem egy randevún múlik. Attól függ, mit teszel, miután találkoztál vele.
Mateo Lucia szülei házához lovagolt. A lány keresztbe font karral jött ki, hogy üdvözölje.
– Julianért jöttél, vagy miattam?
– Mindkettőnkért. De nem foglak arra kérni, hogy gyere vissza. Először is, megteszem, amit évekkel ezelőtt kellett volna tennem: rendbe teszem az életemet anélkül, hogy téged használnálak jutalomként.
Visszatért El Encinalba, és behívta Don Evaristót és Catalinát az irodájába. Letette az asztalra a számviteli könyveket, az eladásra szánt kis földterület tulajdoni lapját és a következő aratásra vonatkozó szerződést.
„Nem megyek feleségül Catalinához. Eladom a földet és a jószágok egy részét. A többit a termésből fizetem. Ha mégis megpróbálja lefoglalni a birtokot, minden fillérért megküzdök a bíróval.”
Don Evaristo ököllel az asztalra csapott.
– A lányom nélkül többet tartozol, mint el tudod képzelni.
– Nem – vágott közbe Katalin.
Elővett a táskájából egy zöld fedelű jegyzetfüzetet, és kinyitotta előttük. Benne nyugták, kifizetések és kamatok másolatai voltak. Hónapok óta átnézte apja számláit.
—Mateo majdnem 2 éve befejezte a tőketartozás törlesztését. Folyamatosan késedelmi díjakat számoltál fel, amik nem voltak rajta a váltókon, mert le akartad kötni az esküvőig.
Don Evaristo arca hamuvá változott.
Mateo zavartan nézett Catalinára.
– Miért segítesz nekem?
– Nem segítek visszaszerezni őt. Csak magamnak segítek abbahagyni a várakozást egy olyan szerelemre, ami sosem volt az enyém. És mert nem szándékozom az apám lenni.
Ezzel a jegyzetfüzettel és az aláírt elismervényekkel a városi ügyvéd rávette Don Evaristót, hogy ismerje el a tartozást kifizetettnek. Catalina még aznap elhagyta a kastélyt. Mielőtt elindult volna, elbúcsúzott Mateótól a dáliáknál, amelyeket Lucía ültetett nyolc évvel korábban.
„Ne kelljen megfizetnie neki a bátorságodért, ami hiányzott belőled” – mondta neki. „És ne használd fel azt a gyereket ürügyként arra, hogy megbocsátást érezz.”
Mateo nem sietett azonnal Lucía megkeresésére. Négy hónapon keresztül minden héten San Jerónimóba utazott. Segített Lucía apjának megjavítani a tetőt, elvitte Juliánt megnézni a fiatal kávécserjéket, és minden ígéretét betartotta, bármilyen apró is volt. Nem hozott ékszereket, és nem beszélt esküvőkről. Amikor Julián megkérdezte tőle, hogy ő-e az apja, Mateo letérdelt, hogy egyenesen a szemébe nézzen.
