– Így viszonzod mindazt, amit érted tettünk? Azzal, hogy megvédesz egy nőt, akit már két éve ismersz?
Daniela egy lépést tett előre.
– Asszonyom, soha nem akartam elválasztani őt öntől.
– Te fogd be a szád.
Mauricio közéjük helyezkedett.
– Soha többé ne beszélj így vele.
Beatriz most először látta ezt a kifejezést a fia arcán.
Nem volt félelem.
Nem volt kétség.
– Ha kapcsolatot akarsz velem – mondta Mauricio –, tisztelned kell Danielát.
-Soha.
Mauricio lassan bólintott.
– Tehát már választottál.
Kézen fogta Danielát.
Mielőtt elment, még utoljára ránézett az anyjára.
–Mindig hittem abban, hogy egy nap valami olyan nagyszerűt teszek, hogy végre rám nézel, és azt mondod: „Büszke vagyok rád.”
Beatriz hallgatott.
– Most már értem, hogy olyasmit kergettem, ami valószínűleg soha nem fog megtörténni.
Az anyja mintha válaszolni akart volna, de Mauricio nem állt meg.
– És már nincs rá szükségem.
Elhagyták az éttermet.
Bent a szobában senki sem tudta, mitévő legyen.
Valaki odahívott egy pincért, hogy leszedje a törött tányért. Egy másik személy megpróbált beszélgetést kezdeményezni, de a légkör teljesen megváltozott.
Beatriz leült.
Azon az estén először nem tűnt dühösnek.
Kicsinek tűnt.
Hector megitta az italát.
– Túlzásba viszed.
Beatriz felé fordult.
– Szóval most te is ellenem vagy?
– Ételt dobtál egy vendég lába elé az egész család szeme láttára.
– Az a nő tönkreteszi a fiunkat.
– Nem – mondta egy hang az asztal másik végéből.
Elena volt az, Hector húga.
– Mauricio egészen nyugodtnak tűnt, amíg el nem kezdtél sértegetni.
Beatriz kinyitotta a szemét.
– Te is?
Elena felsóhajtott.
– Évek óta mindannyian hallottuk már a saját fiáról beszélni.
– Mert azt akarom, hogy sikeres legyen.
– Talán fel kellene tenned magadnak a kérdést, hogy miért kudarc számodra egy férfi, akinek stabil állása, képzettsége, szakmai elismertsége és szerető családja van.
Senki sem támogatta Beatrizt.
És ez jobban fájt neki, mint bármilyen vita.
Eközben Mauricio és Daniela csendben sétáltak az utcán.
Pár perc múlva megszólalt Daniela.
-Minden rendben?
Mauricio keserűen felnevetett.
-Nem tudom.
– Visszamehetünk, ha akarod.
-Nem.
– A születésnapja volt.
Mauricio megállt.
– Daniela, anyám egy tányér ételt dobott rád, mintha meg akarna alázni mindenki előtt, és te még mindig rá gondolsz.
– Gondolok rád.
Mauricio figyelte őt.
Aztán valami váratlan dolgot tett.
Mosolygott.
– Tudod, min gondolkodom hónapok óta?
-Hogy?
– Hogy túl sokáig várunk.
-Szóval így?
– Hogy férjhez menjen.
Daniela mozdulatlan maradt.
– Mauricio…
„Nincs szükségem hatalmas esküvőre. Nem akarok senkit lenyűgözni. Veled akarok felébredni, elvinni a gyerekeket az iskolába, vitatkozni azon, hogy ki felejtett el tortillát venni, és panaszkodni, mert megint a nappaliban hagyta a játékait.”
Daniela nevetni kezdett.
– Micsoda romantikus ajánlat!
– Még nem végeztem.
Mauricio megfogta a kezét.
–Ott akarok lenni, amikor a gyerekeid felnőnek. Segíteni akarok nekik, amikor hibáznak. Meg akarok tanítani nekik valamit, amit nekem túl sokáig tartott megértenem: hogy nem kell olyanná válniuk, amilyennek mások elvárják tőlük, hogy kiérdemeljék a szeretetet.
Daniela mosolya lassan eltűnt.
– Na, ez romantikus volt.
– Szóval, mit mondasz?
-Igen.
Mauricio megölelte.
Két hónappal később összeházasodtak egy kis szertartáson egy querétarói teraszon.
Daniela szülei, néhány vasutas kollégája, közeli barátai és a két gyerek is részt vettek.
Mauricio szüleit nem hívták meg.
Beatriz egy ismerősén keresztül tudta meg.
Először Mauriciót hívta.
A számát blokkolták.
Megpróbált neki írni.
Zárolt.
Hector telefonjáról hívott.
Mauricio válaszolt.
-Jól?
– Hogy is házasodhatnál nélkülünk?!
Mauricio azonnal felismerte a hangot.
-Anya.
– Én vagyok az anyád.
-Tudom.
– És még annyi tisztesség sem volt benned, hogy meghívj?
– Az étterem után tényleg számítottál egy meghívásra?
– Fel voltam háborodva.
– Bementél Daniela munkahelyére, hogy megsértsd. Megpróbáltad elérni, hogy kirúgják. Aztán megaláztad az egész családja előtt.
– Azért tettem, hogy megvédjelek.
– Nincs szükségem arra, hogy megvédj a feleségemtől.
A „feleség” szó hallatán Beatriz elhallgatott.
– Már férjnél vagy?
-Igen.
– Még meggondolhatod magad.
Mauricio lehunyta a szemét.
Addig a pillanatig halvány reményt tápláltam magamban, hogy valami mást hallok.
Bocsánatkérés.
Egy kérdés.
Talán egy egyszerű „Remélem, boldog vagy” is.
De az anyja ugyanaz maradt.
– Viszlát, anya.
– Mauricio, ne merészeld…
Letette a telefont.
Aztán ezt a számot is letiltotta.
A következő hetekben Beatriz többször is megpróbált közeledni hozzá.
Danielát keresve az állomásra ment, de a biztonságiakat már utasították, hogy akadályozzák meg, hogy bármilyen problémát okozzon.
Családtagjain keresztül küldött üzeneteket.
Mauricio csak egyszer válaszolt:
„Amikor anyám készen áll arra, hogy sértések, fenyegetések vagy megaláztatás nélkül beszéljen, akkor tudunk beszélni. Amíg ez nem történik meg, távolságot akarok.”
Beatriz azt mondta, hogy a fiát manipulálják.
De apránként néhány családtag már nem hallgatott rá.
Aztán történt valami, amit soha nem látott előre.
Hector elkezdte megkérdőjelezni a saját kapcsolatát Mauricióval.
Egyik este hazaért, miután felügyelt egy építkezést.
Hatvannégy éves volt, hátfájdalmai voltak, és a telefonja tele volt üzenetekkel a munkásoktól.
Leült Beatriz-zel szemben.
– Talán a fiúnak igaza volt.
Felnézett.
– Miről?
– A cégemről.
-Mit mondasz?
