1. RÉSZ

Azon a kedden, amikor betöltötte 60. életévét, gyermekkori otthonában este 9:17-kor megszólalt a vezetékes telefon, és egy ismeretlen hang közölte vele, hogy a férfi, akit 41 éve próbál elfelejteni, el akar búcsúzni tőle.

Clara Valdés mozdulatlanul állt a konyhában, egy szelet sütemény érintetlenül, egy eloltott gyertya. Amióta a szülei meghaltak, újra abban a valladolidi házban lakott. A telefon szinte soha nem csörgött, így szinte fel sem vette.

– Klára az?

-Igen.

– Pablo a nevem. Javier fia vagyok.

A név megütötte.

Clara és Javier 17 évesen találkoztak. Sosem voltak barátok. Egyszerűen csak Clara és Javier voltak: két tinédzser, akik együtt tanultak, óra után szendvicset ettek, és úgy vitatkoztak filmekről és fociról, mintha minden beszélgetés a végére járt volna.

Mindenki biztos volt benne, hogy végül együtt lesznek.

Nevettek.

Javier más lányokkal járt. Clara egy másik fiúval ment el az év végi bálba. Amikor valaki azt javasolta, hogy másképp tekintenek egymásra, mindketten ugyanazt a választ adták: barátok. Mindketten attól féltek, hogy ha másképp nevezik őket, azzal tönkretehetik azt, ami a legfontosabb nekik.

Egy nyári estén, amikor Javier 19 éves volt, két katasztrofális randi után találkoztak. Egy városi stadion üres lelátója alatt ültek. Javier fáradtan felnevetett.

– Borzalmasan rosszul tudunk választani.

Aztán felemelte a kisujját.

– Ha mindketten még 60 évesen is szinglik leszünk, akkor abbahagyjuk az idióta viselkedést, és megtaláljuk egymást.

Ránézett. A férfi már nem mosolygott.

-Üzlet.

Két hónappal később Javier Madridba utazott tanulni. Először hetente írtak egymásnak. Aztán kéthetente. Később havonta egyszer.

Amikor Clara rájött, hogy mindig is szerette őt, de ezt nem merte bevallani, Javier már Beatrizről, az ápolónő hallgatóról beszélt a leveleiben.

Az utolsó levél 1986-ban érkezett.

Javier megházasodni készült.

Végül megkérte, hogy ne írjon neki többet. Azt mondta, hogy Beatriz tudja, milyen közel álltak egymáshoz, és hogy árnyék nélkül szeretné elkezdeni a házasságukat.

Clara hetekig sírt, de tiszteletben tartotta a férfi döntését.

Soha nem ment férjhez.

Voltak kapcsolatai, köztük egy szinte állandó is. Amikor megkérdezték tőle, hogy miért még mindig egyedülálló, azt válaszolta, hogy soha nem találta meg az igazit.

Ez nem egészen igaz volt.

17 éves koromban találkoztam vele.

Most, 41 évvel később, Javier fia volt a telefon másik végén.

– Apám beszélni akar veled. Nincs sok ideje hátra.

Halk nesz hallatszott, majd egy megtört hang.

– Klára.

Lehunyta a szemét.

– Javier…

–Emlékeztem a születésnapodra. Mindenkié.

Könnyek jelentek meg.

Aztán azt mondta:

– Amikor megkötöttük azt a megállapodást, már szerelmes voltam beléd… és már vettem is egy gyűrűt.

Klára lélegzete elállt.

– Akkor miért máshoz mentél feleségül?

Javier sírni kezdett.

– Mert valaki úgy döntött helyettünk. Gyere be a kórházba. Látnod kell valamit.

40 perccel később Clara kinyitotta a hálószoba ajtaját.

Javier soványabb volt, teljesen ősz haja, de még mindig önmaga volt.

Clarát azonban a szája elé kapta a kéz, mert a széken, az ágy mellett, egy régi faláda volt.

Az apja doboza.

Aki a halála évében eltűnt.

2. RÉSZ

– Miért van ez nálad? – kérdezte Klára.

Javier a dobozra mutatott.

—Abrela.

Belül régi levelek voltak, kék szalaggal átkötve. Az apjától, Antoniótól származtak. Alattuk egy kis bársonytok pihent.

Klára nyitotta ki.

Egy egyszerű gyűrű csillogott a kórház fehér fényében.

– Tízéves koromban vettem neked – mondta Javier. – El akartam kérni tőled, mielőtt elmegyek.

Úgy érezte, a félelmet a harag váltotta fel.

– Akkor magyarázd el nekem a 41 évet.

Javier egy sárgás borítékra mutatott. Az elején a neve állt, Antonio beírásával.

Klára olvasott.

Az apja könyörgött Javiernek, hogy ne kérje meg a kezét. Azt mondta neki, hogy Clara tanári állást kapott, hogy jövője van Valladolidban, és ha Javier megkéri, hogy csatlakozzon hozzá Madridban, hűségből mindent felad. „Ha igazán szereted, hagyd, hogy azzá váljon, akinek lennie kell” – zárult a levél.

Klára lesújtva felnézett.

– Apám döntött helyettem.

– Hittem neki – suttogta Javier. – Azt hittem, hogy az eltávolodás a szeretet jele.

– És Beatriz?

Javier lehunyta a szemét.

– Később jött. Igazán szerettem őt. Nem fogom hazugsággá tenni az életét.

Ez fájt, de nem úgy, ahogy Clara várta.

Aztán Javier hozzátette:

– Az esküvőm előtt meglátogatott az apád.

Klára megdermedt.

-Szóval így?

Javier a dobozra nézett.

– Hogy elmondja, hibázott.

És húzott egy második lapot.

Egy dátum jelent meg a sarokban: 3 héttel az esküvő előtt.

3. RÉSZ

Clara óvatosan bontotta ki a második levelet. A papír zizegett az ujjai között.

Antonio azt írta, hogy hónapokig gondolkodott azon a beszélgetésen Javierrel. Bevallotta, hogy összekeverte a védelmet az irányítással. Azt is bevallotta, amit Clara sosem tudott: amikor fiatal volt, Elena apja, Clara anyja, ugyanezen okból megpróbálta szétválasztani őket. Antonio akkor nem engedelmeskedett. Feleségül vette Elenát, családot alapított, és évekkel később végül azt tette a lányával, amit annyira gyűlölt, hogy vele tették.

Úgy tűnt, az utolsó sort úgy írták, mintha négy évtizeddel túl későn érte volna.

„Ha még mindig szereted, ne hagyd, hogy a félelmem döntsön helyetted.”

Klára az ágyon hagyta a levelet.