„Egy olyan társadalom, amelyből nem lehet kilépni, a bezártság egy másik formája” – mondta.

Aláírtam, mert az újság pontosan azt mondta, amit a hangja ígért.

Raúl után is nyomoztam. A Városfejlesztési Hivatalban találtam egy nyilvános kérelmet, amelyet kilenc héttel az árverés előtt nyújtottak be: Sierra Norte 42 parcellára szerette volna osztani az ingatlant faházak elhelyezésére. A nagybátyám volt feltüntetve közvetítőként, és jutalékot kapott volna, ha a vásárlás megvalósult. Az összetekert térkép nem csupán gyanú volt; a terv El Mezquite eltüntetésére irányult.

Szembeszálltam vele a nagymamám háza előtt.

– Azért kérted tőlem a bankszámlakivonatokat, hogy „alkudhassak” a bankkal, miközben te kiszámolod, mennyit nyernél a bukásomon.

„Vesztett ügy volt, Valeria. Legalább tudtam valamit szerezni a családnak.”

– Nem a család miatt. Miattad.

Megtartottam a kérelmet és a vagyonkezelési szerződését. Nem tudtam volna megsemmisíteni egy tiszta árverést, de megakadályozhattam volna, hogy újra a megmentőmként mutassa be magát. A nagymamám abbahagyta a védelmét, amikor mindkét dokumentumot elolvasta.

Három hétig dolgoztunk Gabriellel hajnaltól alkonyatig. Ő felfedezett egy új kiutat a karámokból; én megmutattam neki a rejtett átjárót, amelyen a tehenek menekültek a kanyonból. Amikor Leo leesett a lováról és eltörte a csuklóját, Gabriel lebénította a karját és elvitte a klinikára. Egyetlen fillért sem vett el a fizetéséből.

Az új kijárati útvonal irritált, mert ezeket a karámokat nyolcéves korom óta ugyanúgy használták. Gabriel azt javasolta, hogy helyezzünk át egy kaput, hogy a csorda előre tudjon haladni anélkül, hogy át kellene kelnie előtte. Ahelyett, hogy büszkeségből elutasítottam volna, mindkét útvonalat lemértem, megmértem egy tesztet 20 borjúval, és megerősítettem, hogy ez majdnem a felére csökkenti a kezelési időt. Elfogadtam a változtatást; világossá tette a munkásoknak, hogy a végső döntés az enyém volt.

Egyik este, miközben egy fejdíszt javítottunk, elsöpört egy hajtincset az arcomból. Meg akartam csókolni, de megkérdeztem, vár-e tőlem valamit, miután megmentettem a ranchot.

Azonnal visszahúzta a kezét.

—Semmi, ami köztünk történik, nem változtatja meg a megállapodást. Ha soha többé nem veszed fel velünk a kapcsolatot, a százalékos arányod és a választási lehetőséged változatlan marad.

A válasza egyszerre megkönnyebbültem és zavarba ejtett. Gabriel nem követte nyomon a dolgokat; én igen.

Valami kellemetlent tanultam: Gabrielnek nem kellett megaláznia ahhoz, hogy tekintélyt gyakoroljon. Kérdezett, vitatkozott, és amikor igazam volt, azt mindenki előtt ki is mondta.

186 bikát adtunk el egy mindketten aláírt szerződés révén. Ez a dokumentum megváltoztatta a kilátásaimat. Teresa Falcón, egy állattenyésztési hitelszövetkezet munkatársa áttekintette a megállapodást, a takarmányszámlákat, az adásvételi szerződést és a 3,9 millió dolláros többletet, ami az aukció után nekem járt.

„Tudok finanszírozni 8,6 milliót, hogy megvehesd a felét” – mondta nekem. „Vagy 21,1 milliót, hogy mindent megvehess Gabrieltől, ha betartja a megbeszélt árat.”

Megmondtam neki aznap este. Az arcán nem látszott harag.

– Aláírtam az opciót, és tiszteletben is tartom. Csak mondd el, miért kell mindennek a tiédnek lennie.

– Mert bárkié is a másik fele, attól még mondhat nekem nemet.

Az egyenlőség nem azt jelenti, hogy semmivel sem tartozunk egymásnak. Azt jelenti, hogy mindketten elmehetünk, és dönthetünk úgy, hogy maradunk.

Hat napig alig beszéltünk a munkán kívül. Visszaszerezhettem volna az egész ranchot, de ehhez egy olyan adósságot kellett volna felvállalnom, amely képes lenne megfojtani egy újabb aszállyal. Ez volt az a függetlenség, amiről álmodoztam, és egyben a búcsú egy férfitól, akit már a szememmel kerestem.

A hetedik délután egész ágakat láttam leúszni a patakban. A vízszint dél óta 40 centimétert emelkedett. A hegyekben két napja esett az eső, és a 186 bika az alsó legelőn várakozott, mert a vevő teherautója késett.

Felnyergeltem a lovakat. A könnyebb út egy keskeny ösvényen vezetett keresztül a patak mellett; ha oda terelik a szarvasmarhákat, elpusztulnak. A másik lehetőség az volt, hogy átvágják az északi kerítést, feláldozzák a takarmányt, és lovast küldenek az erodálódó part mentén.

Gabriel megérkezett, és megigazította az esőkabátját.

– Hol van rám szükséged?

Egy üvöltés hasított át a sötétségen. A patak kilépett a medréből, és tucatnyi állat fordult a halálos átkelőhely felé.

„Az alsó parton!” – kiáltottam. „Ha elbukunk, mindannyiunkat lehúz!”

Szerinted bíznék Gábrielben az özönvíz idején, vagy a mindenünk elvesztésétől való félelem végül kárhozatra ítélne minket?

3. RÉSZ
Gabriel nem kérdőjelezte meg a parancsomat. Végigvágtatott a legveszélyesebb szárnyon, míg én Don Eusebiot és Mateót az északi bekerített terület felé vezettem.

—Vágj le 15 métert és gyűjtsd össze a vezetéket! Egyetlen pontot se hagyj a földön!

Leo, akinek a csuklója be volt gipszelve, tiltakozott, amikor megparancsoltam neki, hogy másszon fel a dombra.

– Tudok segíteni.

– Te fogod tartani az ajtót, és megszámolni az összes állatot. Ha hiányzik egy, tudnom kell, mielőtt lehetetlenné válik a visszajutás.

Nem volt kis feladat, és ezt ő meg is értette.

A bikák 20 percig haladtak a magasan fekvő legelő felé, vakon az esőtől és a lámpák fényétől. Aztán egy mesquite fa a patakba dőlt. A víz elérte a kanyart, átugrott a parton, és 60 állat fordult vissza a keskeny sikátor felé.

Túl magasan voltam ahhoz, hogy elálljam az útjukat.