—Mateo, nyisd ki a siló melletti panelt! Eusebio, balról nyomd meg őket, ne próbáld meg felborítani!

Gabrielt kerestem a sáros vízben. A lova megjelent a csoport alatt, majdnem a partot súrolta. Mielőtt még befejezhettem volna a kiabálást, megértette a manővert. A kötéllel lábszárra csapott, és átlósan előrenyomult. Nem akarta megállítani az állatokat; méterről méterre letérítette őket a rossz útról.

A partvonal egy része beomlott mögötte.

– Gábriel, tűnj onnan!

Lova megcsúszott, majd visszanyerte az egyensúlyát, és továbbment. Az első ökrök megtalálták a Mateo által kinyitott kaput. A többiek felfelé követték őket. Mire a víz ellepte az alsó legelőt, az utolsó állat már áthaladt a kapun, amelyet Leo egyik karjával nyitva tartott.

—180… 181… 182…

A hangja a végén elcsuklott.

—184.

Ketten eltűntek. Az egyiket élve, de sérült lábbal találták meg ágak között csapdába esve. A másikat hajnalban holtan találták. Elvesztettünk egy bikát, 11 hektár takarmányt, a kerítés egy részét és egy vízpumpát. Senki sem sérült meg. A többi 185 állat túlélte.

Hajnali 2-kor értünk vissza a házba, átázva és dideregve. Lupe, Eusebio felesége és a konyha felelőse, kávéval várt minket. Az ujjaim nem tudták kinyitni az esőkabátomat. Gabriel kioldott két patentot, adott nekem egy csészét, és félreállt.

– Oda küldtelek, ahol meghalhatsz – mondtam.

– Oda küldtél, ahol meg tudtam fogni magam.

– És garanciákat sem kértél tőlem.

–Az volt a dolgom, hogy megbízzak a döntésedben. A visszatérés az én felelősségem volt.

Apám halála óta először nem számoltam azzal, hogy mit kellene fizetnem egy kedves cselekedetért. Gabriel nem szerzett jogot felettem egy veszélyes parancs végrehajtásával. A jövőmet sem tartoztam neki. Pontosan ezért választhattam őt.

Két nappal később megérkezett a vevő. Megvizsgálta a 185 bikát, az állategészségügyi bizonyítványt, a sérült állatról szóló állatorvosi jelentést és a kártérítési dokumentumot, amit készítettünk. Kifizette a megbeszélt árat 184-ért, és az utolsót kedvezményesen elfogadta. Nem próbáltunk eltitkolni előle semmit.

A bevétel fedezte a béreket, az élelmiszert, a kerítésjavítást és a száraz évszakra szánt tartalékot. Gabriel a megállapodásnak megfelelően befizette a 35%-omat, anélkül, hogy összekeverte volna a bíróság által elrendelt többlettel. Minden tranzakciót bankszámlakivonatok és számlák támasztottak alá. Azt akartam, hogy a végső döntésem konkrét számokon alapuljon, ne a túlélésem feletti megkönnyebbülésen.

Fizettük a sérült bika ellátását és kicseréltük a pumpát anélkül, hogy újabb kölcsönt vettünk volna fel. Eusebio koordinálta az újjáépítést; Mateo használható oszlopokat mentett ki, Leo pedig az aznap esti létszámleírást hivatalos állatazonosító listává alakította. Kiegészítettem egy vészhelyzeti protokollt: riasztási szintek, felelősök, alternatív útvonalak és a polgári védelem telefonszáma. A tudásra épülő túlélés nem indokolta az improvizációra való visszatérést.

Teresa hivatalos levele október 8-án megérkezett. Mindkét hitelkeretet jóváhagyták. Megvehetném a felét 12,5 millióért, a 3,9 milliós és a 8,6 milliós hitelkeretem felhasználásával. Vagy megvehetném az egészet 25 millióért, és 8 év alatt 21,1 millióval tartoznék.

Egyedül másztam fel a dombra. Onnan láttam a sárral borított folyómedret, a kerítésen lévő rést és az ösvényt, amelyen a szarvasmarhákat mentettük. Hónapokig azt mondogattam magamnak, hogy a biztonság azt jelenti, hogy senki sem vitatkozhat velem. Amikor azonban én lettem a teljes tulajdonos, én voltam az egyetlen, akit egy olyan adósság terhelt, ami végül bíróság elé állított.

A probléma sosem az volt, hogy megosztottam a döntéseimet. Hanem az, hogy olyan emberekkel osztottam meg őket, akik a bizalmamat úgy kezelték, mint lehetőséget arra, hogy uralkodjanak rajtam. A nagybátyám kockáztatás nélkül akart dönteni. Gabriel mindent kockáztatott, és közben tiszteletben tartotta a jogomat, hogy nemet mondjak.

A kerítést javítgatva találtam rá.

– Mindkét kölcsönt jóváhagyták – mondtam neki.

A fogót egy oszlopon hagyta.

– Holnap elmehetek a közjegyzőhöz. Ha mindent megveszel, ezen a héten kiköltözöm a vendégházból.

A nyugalma fájt nekem, mert nem közöny volt, hanem tisztelet.

– Nem fogok mindent tőled megvenni.

Elmagyaráztam a megállapodást: 50% osztatlan tulajdon mindkettőnknek, mindkettőnk nevére felvéve a tulajdoni lapon, a hitelemet a vételár rám eső részével fizettem ki, és egy kiegészítő megállapodást közvetítői mechanizmusokkal, elővásárlási joggal és egy esetleges különválás szabályaival. Nem akartam, hogy egy romantikus ígéret váltsa fel a jogi védelmet. Tájékozott döntést akartam hozni.

– Az egészet enyém lehet – mondtam. – De inkább megépítem veled a felét, mint hogy egyedül védjem meg.

Gabrielnek több másodpercbe telt, mire válaszolt.

– Biztos vagy benne, hogy nem a közvetítésben történtek alapján hozod meg a döntésedet?

–A történtek csak azt mutatták meg nekem, amit már korábban is demonstráltál. Soha nem változtattad a segítségedet adóssággá. Soha nem emlékeztetted a tulajdonjogot birtokló alkalmazottakat. És amikor lehetőségem nyílt kirúgni, még csak meg sem próbáltad módosítani a szerződést.

– Nem akartam, hogy velem ragadj.

– Nem vagyok csapdába esve. Én választok.

12 nappal később aláírtuk. A közjegyző igazolta a pénz forrását, csatolta a bankszámlakivonatokat, és külön-külön elmagyarázta az egyes záradékokat. Amikor megláttam a „Valeria Montes, 50%; Gabriel Salgado, 50%” feliratot a tulajdoni lapon, nem éreztem úgy, hogy a vagyon felét visszaszereztem. Úgy éreztem, visszanyertem a döntésképességemet anélkül, hogy a szabadságot összekeverném a magánnyal.