Darnell letérdelt a fűbe. Óvatosan letette a virágokat a sírkő elé. A keze remegett, ahogy végigsimított a hideg kőbe vésett betűkön. Elővette a zsebéből a levelet, amely az elmúlt években az iránytűje volt. Már alig lehetett elolvasni a kifakult tintát, de az üzenet örökre a szívébe égett. – Itt vagyok, Amy – suttogta, és a hangja megtört. – Megcsináltam. Visszatértem. Olyan ember próbálok lenni, amilyennek te láttál engem. Sajnálom, hogy olyan sokáig tartott. Annyira sajnálom. De ígérem… többé nem kell szégyenkezned miattam.
A szél lágyan megsuhogtatta a fák leveleit, mintha csak egy halk, megnyugtató suttogás válaszolt volna. Darnell lehunyta a szemét, és életében először érezte, hogy a harag sötét, nehéz köve, amelyet évtizedekig cipelt a lelkében, végleg elporladt.
Walter lassan odalépett mögé, és egy megnyugtató, apai mozdulattal a vállára tette a kezét. – Büszke rád, Darnell. Biztos vagyok benne.
Darnell bólintott, letörölte az arcáról a könnyeket, és lassan felállt. Vett egy mély, tiszta levegőt. – Menjünk haza, Walter – mondta békésen.
A két férfi elindult lefelé a dombon, a lemenő nap aranyos fényében. A világ, amely korábban egy kegyetlen, erőszakos harctér volt Darnell számára, most lehetőségekkel teli, tágas térré vált. A börtön legrettegettebb rabja, a “Farkas” végleg meghalt azon a napon a menzán. Helyét egy ember vette át, akit a szeretet, a bűnbánat és a megbocsátás formált újjá. És amíg Walter a botjára támaszkodva lépdelt mellette, Darnell tudta, hogy a legnehezebb harcot megnyerte: a harcot a saját lelkéért.
