Anna épp egy hatalmas láda hagymát vágott fel. A kés ritmusos koppanása a vágódeszkán hirtelen megállt, amikor észrevette az árnyékokat.
Penge lassan közeledett, az arcán gúnyos, kegyetlen mosollyal. A kezében egy élesített kanálnyél csillogott – a börtön klasszikus, halálos fegyvere. – Szép estét, szakácsnő – szólalt meg Penge reszelős hangon. Misi bácsi a sarokban rémülten ejtett le egy tányért, ami darabokra tört. Az egyik rab azonnal odalépett, és egy durva rúgással a földre küldte az öreget.
Anna tekintete a földön fekvő, nyöszörgő férfira villant, majd visszatért Pengére. Nem sikoltott. Nem ejtette le a kést. Óvatosan a deszkára tette a vágóeszközt, megfordult, és letörölte a kezét a kötényébe.
– Takarodjatok ki a konyhámból – mondta a tőle megszokott, fagyos nyugalommal.
Penge felnevetett. A hangja éles volt, mint az üvegszilánk. – Hallottátok? Azt hiszi, ő parancsol. Vihar talán bevette ezt a kemény csaj szöveget, de én nem. Én nem mosok fel utánad, te kis senki. Én a véreddel fogom felmosni ezt a padlót.
Azzal Penge közelebb lépett, és a kést Anna torka felé emelte. A másik három rab körbezárta őket. A levegő megfagyott. Anna tudta, hogy ez más, mint Viktorral volt. Ezek az emberek nem a dühükből cselekszenek, hanem puszta kegyetlenségből.
Ebben a pillanatban hatalmas dörömbölés rázta meg a konyha hátsó, raktár felé nyíló vastag fémjét. A raktárajtó, amely az áruszállításra szolgált, hatalmas csattanással kivágódott. A zsanérok felsírtak, ahogy a zár megadta magát egy elképesztő erejű rúgásnak.
A porból és a félhomályból egy hatalmas alak bontakozott ki. Viktor volt az.
A szemeiben olyan sötét, őserejű düh égett, amilyet még a legkeményebb rabok sem láttak soha. Nem az a fajta düh volt ez, amivel másokat szokott bántani. Ez egy védelmező, pusztító vihar volt.
Senki sem tudta, hogyan tudta meg, mi készül. Talán meghallotta Penge embereinek suttogását a zuhanyzóban, talán csak az ösztönei súgták. De ott volt.
Penge emberei megtorpantak. A „Vihar” mítosza még mindig erős volt. – Krainov… – szisztegte Penge, bár a hangja egy pillanatra megbicsaklott. – Ez nem a te dolgod. Ez a kurva megszégyenített téged! Én csak helyreteszem a dolgokat.
Viktor lassan lépett be a konyhába. Minden lépése olyan volt, mint a közeledő mennydörgés. – Ő – mutatott Annára Viktor mély, dörgő hangon –, nem az én problémám. Ti viszont… ti a konyhában vagytok. És ez az én börtönöm.
Az első ember, aki rávetette magát, egy másodperc múlva a falnak csapódva esett össze. Viktor nem finomkodott. Egyetlen pofonnal úgy törte el az állkapcsát, hogy a hangot az egész teremben hallani lehetett. A második rab egy vascsővel próbált felé sújtani, de Viktor elkapta a csövet, kirántotta a kezéből, és egy térdrúgással a földre küldte.
Penge látta, hogy a terve összeomlik. Kétségbeesett dühvel Annára rontott, remélve, hogy ha túszul ejti a nőt, megállíthatja Viktort. A pengét Anna nyaka felé döfte.
De Anna nem volt tehetetlen áldozat. Mielőtt Penge elérte volna, a nő felkapta a pultról a hatalmas, nehéz öntöttvas serpenyőt, és teljes erejéből, két kézzel Penge feje felé lendítette. A tompa puffanást Penge üveges tekintete követte, mielőtt a padlóra zuhant volna.
A negyedik rab, látva, hogy a vezére elbukott, megfordult, és eszeveszetten próbálta kinyitni a főajtót, amit korábban ők maguk zártak el. Viktor utolérte, megragadta a gallérjánál fogva, és áthajította az egyik munkaasztalon.
A harc alig egy percig tartott, de a konyha úgy nézett ki, mint egy csatatér. Felborult asztalok, szétszóródott zöldségek, nyöszörgő, vérző emberek a földön.
Viktor zihálva állt a szoba közepén. Az ökle vérzett. Lassan megfordult, és Annára nézett. A nő még mindig a serpenyőt szorította a kezében, a mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt, de a tekintete még mindig az a hihetetlenül tiszta, nyugodt tekintet volt.
Hosszú másodpercekig csak nézték egymást a romok felett. Két teljesen különböző világ, akiket a sors ebbe a sötét, kegyetlen térbe zárt.
– Miért? – kérdezte Anna halkan, letéve a serpenyőt a pultra. Viktor mélyet lélegzett. Letörölte a vért az arcáról, és egyenesen a nő szemébe nézett. – Mert… te voltál az első ember húsz év alatt, aki úgy nézett rám, mint egy emberre, és nem mint egy szörnyetegre. A szörnyetegektől félnek. Tőled nem félnek. Ez tesz téged erősebbé nálam. És… senki nem bánthatja azt, aki erősebb nálam.
Ekkor a folyosón felharsantak a riasztók. A fegyőrök végre észlelték a bajt. A riasztócsengők éles visítása betöltötte az épületet, nehéz csizmák dobogása közeledett az ajtó felé.
Viktor nem próbált menekülni. Leült az egyik épen maradt székre, a kezét az asztalra tette, és várta, hogy az őrök rájuk törjék az ajtót. Anna odalépett hozzá. Nem szólt semmit, csak egy tiszta konyharuhát nyújtott oda neki, hogy letörölje a vért a kezéről. Viktor elvette. A tekintetük ismét találkozott, és ebben a néma pillanatban egy furcsa, kimondatlan szövetség köttetett közöttük.
