Az események utáni vizsgálat hetekig elhúzódott. Penge és az emberei súlyos büntetést kaptak, és átszállították őket egy másik intézménybe. Viktort egy hónapra magánzárkába csukták a verekedés miatt, de a börtönigazgató – aki pontosan tudta, mi történt – gondoskodott róla, hogy a büntetés inkább csak formalitás legyen, mint valódi megtorlás. Tudta, hogy Viktor beavatkozása nélkül Anna meghalt volna, és a börtönben vérfürdő robbant volna ki a hatalomátvétel miatt.
Amikor Viktor végül kikerült a magánzárkából, a börtön már más hely volt. Az udvaron sétálva észrevette, hogy a rabok még mindig kitérnek az útjából, de ez már nem a puszta, rettegő félelem volt, hanem a tisztelet. A „Vihar” már nem csak egy kiszámíthatatlan, pusztító erő volt. Volt benne valami szabály, valami kód, amit Anna ébresztett fel benne.
Az első napon, amikor újra bemehetett az ebédlőbe, beállt a sorba, ahogy mindenki más. Amikor az ételosztó pulthoz ért, felemelte a tekintetét. Anna állt ott, a szokásos szürke egyenruhájában. Az arca ugyanolyan nyugodt volt, mint mindig.
Viktor némán letette a tálcáját a pultra. Anna egy merőkanálnyi gőzölgő levest mert a táljába. Aztán megállt, mélyen a szemébe nézett, és egy második, bőséges adagot is hozzámert a húsból. – Jó étvágyat, Krainov – mondta lágyan, életében először nevén szólítva a férfit.
Viktor arcán, amely húsz éve nem látott ilyet, egy nagyon halvány, alig észrevehető mosoly suhant át. Bólintott, elvette a tálcát, és leült a helyére.
Aznap az egész börtön megtanult egy egyszerű dolgot. Az erő valóban nem a méretről vagy az izmokról szól. Az igazi erő az, amikor nem félünk megvédeni a határainkat, de nem is félünk meglátni a másikban az embert. Anna megváltoztatta a legveszélyesebb rabot, nem erőszakkal, nem fenyegetéssel, hanem azzal, hogy sosem hagyta, hogy a félelem diktáljon neki. És ezzel a börtön vastag falai között is bizonyította, hogy a bátorság ragályosabb minden betegségnél, és fényesebb minden sötétségnél.
