Dühös sikoly kíséretében előrerontott, megpróbálta elkapni a lányt és a földre teperni.
De ebben a pillanatban az újonnan érkező végre abbahagyta a puszta védekezést.
Egyetlen gyors mozdulattal elkapta ellenfele karját.
És Vanessa saját súlyát használta fel ellene.
A következő másodpercben a hatalmas nőt felemelték a földről.
Egy kollektív sikítás söpört végig a menzán.
Ekkor a börtön legveszélyesebb rabja mennydörgő csattanással a hátára zuhant.
Az újonnan érkező még csak fáradtnak sem tűnt.
Nyugodtan állt mellette.
A légzése egyenletes maradt.
Sem harag, sem félelem nem látszott az arcán.
Csak a nyugalom.
Vanessa megpróbált feltápászkodni és újra támadni.
De néhány másodperc múlva ismét a földön találta magát.
Most már mindenki értette.
Az újonnan érkező nemcsak harcolni tudott.
Szakember volt.
Végül Vanessa felhagyott a felkeléssel.
Nehézkesen lélegzett, úgy nézett a lányra, mintha most látná először.
„Ki… ki maga?” – sikerült kinyögnie.
Az újonnan érkező lenézett rá.
„Valaki, akivel soha nem lett volna szabad összetűzésbe kerülnöd.”
Pontosan abban a pillanatban az egész börtön rájött, hogy egy új személy érkezett – valaki, akitől mindenkinek félnie kellene.
A menzán uralkodó csendet hirtelen éles sípszó törte meg. A börtönőrök, akik eddig a terem széléről, félig unottan figyelték az eseményeket, most azonnal akcióba lendültek. Futólépésben indultak meg az asztalok között, gumibotjaikat előrántva.
– Mindenki a földre! Kezeket a tarkóra! – üvöltötte a rangidős őr.
A rabok engedelmesen a padlóra ereszkedtek, de a tekintetüket le sem vették a középen álló párosról. Az őrök, akik arra számítottak, hogy szokás szerint Vanessát kell majd lerángatniuk egy félholtra vert, síró áldozatról, most földbe gyökerezett lábbal álltak meg a jelenet láttán. Vanessa, a börtön kétméteres, megállíthatatlan rémálma a hátán feküdt, az arcán a dühöt felváltotta a tiszta, hitetlenkedő rettegés. Felette pedig az újonnan érkezett, tetovált lány állt, olyan nyugodtan, mintha csak a buszra várna. A pulzusa talán egyetlen veréssel sem gyorsult fel.
– Maguk ketten! Falhoz! – parancsolta az őr, de a hangjában volt egy kis bizonytalanság.
A tetovált lány szó nélkül engedelmeskedett. Lassan, fenyegetés nélkül felemelte a kezét, a falhoz lépett, és hagyta, hogy megbilincseljék. Vanessát hárman kellett felsegíteniük; a hatalmas nő még mindig szédült a tökéletesen kivitelezett dobásoktól. Mindkettőjüket kivezették a teremből, egyenesen az igazgatói iroda felé.
Az igazgató, egy őszülő, szigorú tekintetű férfi, egy vastag aktát lapozgatott az asztalánál, amikor az őrök betolták a két nőt. Helyet mutatott nekik, majd levette a szemüvegét, és a tetovált lányra nézett.
– Maya Volkov – mondta az igazgató lassan, ízlelgetve a nevet. A hangja betöltötte a szűk irodát. – Amikor ma reggel átnéztem a papírjait, tudtam, hogy lesznek gondok. De arra nem számítottam, hogy már az első ebédnél a feje tetejére állítja az intézményem hierarchiáját.
Vanessa, aki még mindig kapkodta a levegőt, dühösen felszisszent. – Ez a ribanc hátulról támadt rám!
Az igazgató egyetlen jéghideg pillantással elhallgattatta a nagydarab nőt. – Vanessa, maga évek óta terrorizálja ezt a blokkot. Számtalan jelentést kaptam a viselkedéséről, de a rabok túlságosan féltek tanúskodni. Maga azt hitte, érinthetetlen. – Az igazgató ismét a vaskos aktára tette a kezét. – De hadd olvassak fel valamit magának, hogy értse, miért volt a mai nap az élete legnagyobb tévedése.
Maya rezzenéstelen arccal ült, a tekintete a semmibe meredt, mintha ott sem lenne.
– Maya Volkov – folytatta az igazgató –, a katonai hírszerzés és a Különleges Műveleti Erők egykori tagja. A fegyvertelen közelharc, a Krav Maga és a pusztakezes harcászati taktikák kiképzőtisztje volt több mint öt éven át. Számtalan titkosított bevetésen vett részt a világ legveszélyesebb zónáiban.
Vanessa arca hirtelen hamuszürke lett. A szemei tágra nyíltak, ahogy a tetovált lányra pillantott. A tetoválások hirtelen nem csak puszta dísznek tűntek; mindegyik egy-egy túlnyert csatát, egy-egy bevetést jelképezett.
– És hogy miért van itt? – Az igazgató becsukta a mappát. – Mert egy hónappal ezelőtt három fegyveres férfi betört a húga lakásába. Maya ott volt. A kiérkező rendőrök a három férfit az intenzív osztályon találták meg, többszörös csonttörésekkel, míg Maya a kanapén ült, és teát ivott a húgával. Túlzott önvédelem és súlyos testi sértés miatt ítélték el. Ő nem egy utcai verekedő, Vanessa. Ő egy fegyver.
A csend olyan sűrű lett az irodában, hogy vágni lehetett volna. Vanessa most már megértette, miért nem tudta még csak megérinteni sem ezt a nőt. Egy kiképzett gyilkológéppel állt le verekedni egy tál ételért.
– Vanessa, maga egy hét magánzárkát kap a verekedés kezdeményezéséért – döntött az igazgató. – Volkov, maga visszamegy a blokkba. De figyelmeztetem: ha még egyszer a képességeit használja, és valakit kórházba küld, azt nem fogom elnézni.
Maya lassan bólintott. – Csak békét akarok. Ha békén hagynak, én sem bántok senkit. A hangja mély volt, nyugodt, és végtelenül határozott.
Amikor Maya visszatért a C-blokkba, a légkör teljesen megváltozott. A hír arról, hogy ki is ő valójában, már futótűzként terjedt el a rabok között. Amikor belépett a körletbe, a nők azonnal utat nyitottak neki. Senki sem mert a szemébe nézni, de mindenki őt figyelte. A félelem, ami eddig Vanessa felé irányult, most Maya felé fordult, de ez egy másfajta félelem volt. Nem a rettegés, hanem a mélységes, szinte vallásos tisztelet.
