Azon az estén, vacsoránál, valami olyasmi történt, amire Maya nem számított. Amikor leült a szokásos, eldugott sarkába, egy fiatal, vékony lány, akit korábban Vanessa rendszeresen terrorizált, reszkető kézzel lépett az asztalához. Egy bontatlan csokoládészeletet tett Maya tálcájára.
– Ez… ez a tiéd. Köszönjük – suttogta a lány, majd gyorsan el akart iszkolni.
Maya lassan felemelte a tekintetét, és megfogta a lány csuklóját. A mozdulat nem volt durva, de határozott. – Vedd vissza – mondta halkan. – De… Vanessa mindig elvette a legjobbat… – hebegte a lány. – Én nem Vanessa vagyok – válaszolta Maya, és visszacsúsztatta a csokit a lány zsebébe. – Edd meg. És mondd meg a többieknek is: senkinek nem kell fizetnie nekem. Nem vagyok a főnökötök. Csak a saját büntetésemet töltöm, akárcsak ti.
A szavak gyorsan körbeértek a börtönben. Az elkövetkező napokban egy újfajta rend kezdett kialakulni. A gyengébb rabok, akiket éveken át elnyomtak a “nagykutyák”, hirtelen fellélegeztek. Tudták, hogy amíg Maya a blokkban van, senki nem meri terrorizálni őket, mert a tetovált lány puszta jelenléte egyensúlyt teremtett. Maya nem avatkozott bele a mindennapi vitákba, de ha valaki indokolatlanul bántalmazni próbált egy gyengébbet, elég volt csak rájuk emelnie az acélos, sötét tekintetét, és a támadó azonnal visszakozott.
Azonban a vihar még nem múlt el teljesen. Egy hét múlva Vanessa kikerült a magánzárkából. A hét nap sötétség és egyedüllét nem alázatot, hanem izzó, kontrollálhatatlan gyűlöletet ébresztett benne. A büszkesége porig rombolódott. A rabok, akik korábban remegve szolgálták ki, most elfordították a fejüket, amikor elment mellettük. Néhányan még gúnyosan is mosolyogtak. Vanessa birodalma összeomlott, és tudta, hogy csak egyetlen módon szerezheti vissza a hatalmát: ha megöli a legendát.
Vanessa tudta, hogy pusztakézzel, szemtől szemben nincs esélye Maya ellen. Alattomos tervet eszelt ki. Összegyűjtötte három leghűségesebb, legkegyetlenebb követőjét, akik még mindig bíztak benne, és várták a megfelelő pillanatot.
A lehetőség a mosodában érkezett el. A börtön mosodája a legrosszabb hely volt, ha valaki bajba került. Szűk, gőzzel teli folyosók a hatalmas ipari mosógépek között, hatalmas zaj, amit a centrifugák okoztak, és kamerák által be nem látható, vak foltok.
Maya egyedül dolgozott az egyik lepedőhajtogató gépnél, amikor a fém ajtó hangosan becsapódott mögötte, és hallotta a retesz kattanását. A centrifugák zúgása szinte fülsiketítő volt. Lassan megfordult.
Vanessa és a három barátnője állta el a kijáratot. Mindannyiuk kezében volt valami: egy élezett fogkefe, egy zokniba rejtett nehéz szappan, és egy darab fémcső, amit valahonnan leszereltek. Vanessa kezében egy hosszú, kiélesített üvegdarab csillogott.
– Azt hitted, ilyen egyszerűen átveheted a helyemet, te senkiházi? – köpködte a szavakat Vanessa, a szemei vérben forogtak. – Az igazgató talán védeni próbál, de itt lent, a gőzben, senki nem fogja meghallani a sikolyodat.
Maya nyugodtan lehajtotta az éppen kezében tartott lepedőt. Megropogtatta a nyakát. Az arcán nem volt nyoma félelemnek. Sokkal rosszabb helyeken járt már, sokkal profibb gyilkosokkal nézett már farkasszemet.
– Utoljára szólok, Vanessa – mondta Maya, és a hangja, bár halk volt, mégis áthatolt a gépek zaján. – Tedd le a fegyvert, és elsétálhatsz. Ha arra kényszerítesz, hogy megvédjem magam, megígérem, hogy soha többé nem fogsz tudni felemelni egy tálcát sem ezen a helyen.
Vanessa ordítva rontott előre, az üvegdarabbal Maya torka felé szúrva. A három másik nő is egyszerre támadt.
Ami ezután következett, az nem kocsmai verekedés volt, hanem egy precíz, halálos tánc. Maya nem pazarolt energiát. Az első támadó, aki a fémmel lendült felé, egy tizedmásodperc alatt a földön találta magát; Maya egy apró lépéssel kitért, megragadta a nő csuklóját, és egy száraz reccsenés kíséretében eltörte azt, majd a saját lendületét használva a mosógép falának csapta. A nő eszméletlenül rogyott össze.
A szappanos zoknival támadó rab egy rúgást kapott egyenesen a térdízületébe. A lába természetellenes szögben megbicsaklott, és fájdalmas üvöltéssel omlott a padlóra.
Vanessa vak dühvel szúrt. Maya a bal alkarjával blokkolta a csapást – az üveg felvágta a bőrét, a vér kiserkent, de Maya arcizma sem rezdült. Ugyanabban a pillanatban a jobb kezével egy megsemmisítő, nyitott tenyeres ütést mért Vanessa torkára. A hatalmas nő levegő után kapkodva, fuldokolva esett térdre, az üvegdarab csörömpölve hullott a vizes csempére.
A negyedik nő, látva, hogy a három társa kevesebb mint öt másodperc alatt harcképtelenné vált, megállt a levegőben tartott fegyverével. A keze reszketett. Maya lassan felé fordult. A vér végigfolyt a tetovált karján, lecsöpögött az ujjbegyeiről. A szemei sötétek és üresek voltak, mint egy ragadozóé.
– Tedd le – suttogta Maya. A nő sírva ejtette le a fogkefét, és a falhoz lapulva rogyott a földre, a fejét a kezébe temetve.
Maya odalépett a térdelő, levegőért küzdő Vanessához. Lassan leguggolt, hogy egy szintbe kerüljön a nő arcával. Vanessa szemeiben most már nemcsak félelem volt; a lelke is megtört abban a pillanatban. Megértette a különbséget egy börtönbeli zsarnok és egy valódi harcos között.
