A buli után a főnöke ágyában ébredt, és a nő első szavai megdöbbentették.

1. RÉSZ

Amikor Daniel Ortega kinyitotta a szemét, először az eső kopogását hallotta a hatalmas ablakoknak.

A második dolog a saját szapora légzése volt, és egy selyempárna érintése, amit soha nem engedhetett volna meg magának.

Néhány másodpercbe telt, mire rájött, hogy nem az iztapalapai kis lakásában van. Hirtelen felült, és körülnézett a Paseo de la Reformán álló fényűző lakosztály szobájában. Zakója egy széken hevert összehajtva, cipője az ajtó mellett, a szoba másik oldalán pedig egy nő két csésze kávéval a kezében a várost bámulta.

Valeria Montes volt az, a főnöke.

A Nexo Digital vezérigazgatója lassan megfordult. Ugyanazt a fehér blúzt viselte, mint előző este, bár a haja, ami általában kifogástalan volt, most lazán omlott a vállára.

– Mielőtt pánikba esnél, el kell magyaráznom, mi történt – mondta. – És azt is tudnod kell, hogy amit tegnap este tettél, talán megmenthetted a családomat.

Dániel olyan gyorsan állt fel, hogy majdnem megbotlott.

– Montes asszony, én… én nem emlékszem, hogy beléptem volna ebbe a szobába.

– Mert elaludtál a kanapén. A személyzet áthelyezett, amikor egy vízszivárgás megrongálta a nappalit. Én a szomszéd szobában aludtam.

Daniel a két hálószobát összekötő ajtóra nézett, és érezte, ahogy a szíve visszatér a normális helyzetébe.

Mielőtt azonban bármi mást kérdezhetett volna, valaki kitartóan kopogott.

„Valeria, nyisd ki azonnal!” – követelte egy férfihang a folyosóról.

Az arca elvesztette a színét.

– Ő a nagybátyám, Octavio – mormolta. – És ha megtudja, hogy itt vagy, mindent megtesz, hogy elpusztítson, mielőtt elmondhatnád nekem, amit tudsz.

Daniel nem értette ezeket a szavakat. Az előző estig csak egy 32 éves adminisztratív elemző volt, aki költségvetéseket vizsgált át, mások jelentéseit javította, és kerülte a figyelemfelkeltést.

Négy éve dolgozott a Nexo Digitalnál. Mindenki más előtt érkezett, és akkor távozott, amikor szinte az összes lámpa lekapcsolódott az irodában. Kollégái azt hitték, azért tette, hogy előléptetést kapjon, de a valóság kevésbé volt ambiciózus.

Édesanyja, Teresa, hét évvel korábban özvegyült meg, és vesebetegségben szenvedett, ami drága gyógyszereket igényelt. Öccse, Emiliano, az Országos Műszaki Intézet mérnöki szakának utolsó évét végezte. Daniel fizette a tandíjának egy részét, és az utolsó fillért is félretette, hogy a fiatalembernek ne kelljen otthagynia az iskolát.

Daniel egy 18 éves autót vezetett, otthon készített ételt hozott magával, és megfoltozta az elhasználódott ingeket. Az anyjától tanulta, hogy a szegénység kiürítheti a pénztárcát, de nem szabadna kiürítenie az ember méltóságát.

Péntek este a Nexo Digital történetének legfontosabb szerződését ünnepelte egy Reforma sugárúti szállodában. Daniel majdnem lemaradt az ünnepségről, de kollégája, Tomás rábeszélte, hogy menjen el.

„Egyetlen estére ne gondolj a számlákra” – mondta neki. „A vacsora már ki van fizetve.”

A teremben kristálycsillárok, élőzene és ablakok sorakoztak, ahonnan Mexikóváros fényóceánja nyílt. Valeria tapsviharban részesült, amikor bejelentette, hogy az új megállapodás 300 munkahelyet teremt.

36 évesen egyszerre tisztelték és rettegték. Soha nem emelte fel a hangját, de egyetlen pillantása is elég volt ahhoz, hogy egy vezető ellenőrizze a számokat.

Azon az estén azonban Daniel valami furcsát vett észre. Valeria folyton felkelt az asztaltól, hogy megnézze a telefonját. Egyszer még vizet is öntött az asztalterítőre, mert remegett a keze.

Éjfél körül Daniel egyedül találta egy folyosón. Egy padon ült, könnyes szemekkel.

Daniel azon gondolkodott, hogy abbahagyja, de eszébe jutott, milyen alkalmakkor sírt titokban az édesanyja, miután megkapta az orvosi számlát.

– Nem kell nekem semmit sem magyaráznod – mondta, és biztonságos távolságban leült. – Én csendben maradhatok.

Valeria keserűen felnevetett.

– Mindenki meg akarja oldani a problémáimat, mert cserébe várnak valamit. És te csak hátradőlni és csinálni akarsz valamit?

– Anyukám azt mondja, vannak esték, amikor az embernek nincs szüksége tanácsra. Csak arra kell ügyelnie, hogy valaki ne menjen el.

Ez a mondat megtörte Valeria ellenállását.

Azt mondta neki, hogy az apja által létrehozott Montes Alapítvány hamarosan elveszíti azt a finanszírozást, amely hat közösségi klinikát és négy képzőközpontot támogatott. Egy perben azt állították, hogy az alapítvány 28 millió pesót sikkasztott el csalárd szerződések révén.

Apja, Don Arturo Montes, megesküdött ártatlanságára. De aznap délután szívrohamot kapott, amikor megtudta, hogy minden vagyonát befagyaszthatják.

„A nagybátyám, Octavio vezeti az alapítványt, mióta apám megbetegedett” – magyarázta. „Azt állítja, hogy valaki meghamisította az aláírását. Ha a kuratórium hétfőig nem kap bizonyítékot, bezárják a központokat.”

Dánielt hideg futotta végig.

Hónapok óta ellenőriztem a Nexo Digital által az Asesoría Mirador nevű tanácsadó cégnek fizetett összegeket. Ugyanez a cég szerepelt egy listán, amelyet az alapítvány bemutatója során vetítettek ki. Több jelentés másolatát is megőriztem, mert a számok nem egyeztek.

– Montes asszony, úgy hiszem, az a cég is kapott pénzt a Nexótól.

Valéria rámeredt.

– Ez lehetetlen.

– Engedélyeztem néhány fájl feltöltését. Jelentettem az ellentmondásokat a pénzügyi igazgatónak, de megkért, hogy hagyjam abba a nyomozást.

A pénzügyi igazgató Octavio Montes volt.

Mielőtt folytathatták volna, Valeria felállt és elvesztette az egyensúlyát. Danielnek sikerült elkapnia, mielőtt elesett volna. Hívta a szálloda orvosát, aki megállapította, hogy Valeria kimerültségtől, kiszáradástól és súlyos vérnyomáseséstől szenved.