Nem akart egyedül lenni, ezért Daniel elkísérte a lakosztályába. Egy részleges áramszünet miatt a liftek leálltak, és a személyzet megkérte őket, hogy várjanak ott. Valeria az egyik hálószobát foglalta el, Daniel pedig beleegyezett, hogy a kanapén pihen.

Most, hogy Octavio dörömbölt az ajtón, Daniel megértette, hogy ami történt, már nem puszta véletlen volt.

Valeria letette a csészéket az asztalra, és kinyitotta az ajtót.

Octavio két biztonsági őr kíséretében lépett be. Tekintete unokahúgáról Danielre, majd a bevetetlen ágyra siklott.

– Milyen kényelmes jelenet – mondta hideg mosollyal. – Az alkalmazott, aki megvádolta az osztályomat, megjelent a vezérigazgató szobájában.

Megmutatta neki a telefonját. Egy, a folyosóról készült fényképen Daniel látható, amint besegíti Valeriát a lakosztályba.

„Ezt a képet már elküldték a bizottságnak” – folytatta. „Daniel Ortega, kirúgtak. És ha bizalmas információkat próbál terjeszteni, börtönbe kerül.”

Dániel úgy érezte, eltűnik a talaj a lába alól.

De Valeria közéjük állt.

– Nem rúghatod ki.

– Természetesen. Még mindig én irányítom a cég pénzügyeit.

– Akkor élvezni fogod az utolsó óráidat – felelte –, mert Daniel épp most adta meg az első nyomot, amivel bebizonyíthattam, ki lopta el a 28 milliót.

Octavio mosolya most először tűnt el.

És Dániel megértette, hogy a férfi nem azért ment oda, hogy botrányt csináljon.

Elmentem egy tesztért.

2. RÉSZ

Octavio elrendelte az őröknek, hogy kutassák át Danielt, de Valeria felhívta a szálloda biztonsági főnökét, és megtiltotta nekik, hogy hozzáérjenek.

„Ha valóban ártatlan, akkor nem kell megfenyegetnie egy alkalmazottat” – mondta.

– Egy idegent védesz, és kockáztatod apád nevét.

–Daniel velem volt, amikor te fel sem vetted a telefont.

Octavio elment, de mielőtt átlépte volna a küszöböt, Danielre nézett.

– Az olyan embereknek, mint te, meg kellene tanulniuk, hogy ne avatkozzanak bele olyan ügyekbe, amelyek túl nagyok számukra.

Dániel felismerte ezt a megvetést. Sokszor hallotta már azoktól, akik összekeverték a pénzt a megaláztatáshoz való joggal.

Amikor átnézte a hátizsákját, felfedezte, hogy az USB-meghajtó, amin a másolatokat tartotta, eltűnt.

– A belső zsebben volt – mondta.

Valéria lehunyta a szemét.

– Valaki bejött, miközben aludtunk.

Úgy tűnt, Octavio győzött. Daniel azonban emlékezett rá, hogy Emiliano beállított neki egy automatikus biztonsági mentést, miután hónapokkal korábban összeomlott a számítógépe. Minden új fájlt szinkronizált egy otthoni szerverrel.

– A másolatok anyámnál vannak.

Egy szolgálati bejáraton távoztak, de Iztapalapába érve nyitva találták a lakást. A fiókok felborultak, és a számítógép is eltűnt.

Teresa és Emiliano nem voltak ott.

Daniel kétségbeesetten hívta az anyját. A nő egy közeli gyógyszertárból vette fel.

„Jól vagyunk, fiam. Egy szomszéd látott két férfit betörni, és riasztott minket. Kivettük a merevlemezt, mielőtt elmentünk.”

Emiliano 20 perccel később megjelent egy hátizsákot ölelve.

– Ezt nem tudták kitörölni.

Az akták szerint Asesoría Mirador mind a Nexo Digitaltól, mind az alapítványtól kapott kifizetéseket. A legnagyobb meglepetés azonban a regisztrációs adatokban volt: a tanácsadó cég jogi tulajdonosa Lorena Castañeda volt, Octavio korábbi titkárnője és fia édesanyja, egy olyan kapcsolat, amelyet Octavio évekig titkolt.

Valeria a szája elé kapta a kezét.

– Apám jobban bízott a testvérében, mint bárki másban.

Daniel kinyitotta az utolsó dokumentumot, és valami még rosszabbat talált: egy parancsot, amelynek értelmében az egyik klinikaépületet jóval az értéke alatt kellett eladni. A vevő egy másik, Lorenához köthető cég volt.

Don Arturo aláírása alul jelent meg.

– Ez nem igaz – mondta Valeria. – Az apám egy műtét után abbahagyta a jobb kezével való jelelést.

Voltak jeleik, de cáfolhatatlan bizonyítékokra volt szükségük a hétfői tanácsülés előtt.

Aztán Teresa észrevett egy ismétlődő kódot az átutalások között.

– Nézd, Daniel. Ugyanaz a szám szerepelt azokon a nyugtákon, amiket apád zsákjában találtál.

Dániel mozdulatlan maradt.

Az apja külsős könyvelőként dolgozott a Montes Alapítványnál, mielőtt egy feltételezett autóbalesetben meghalt. Élete utolsó heteiben idegesnek tűnt, és azt mondta, hogy felfedezett valami veszélyes dolgot.

Teresa egy régi fémdobozt vett elő a szekrényből. Benne dokumentumokat, fényképeket és egy kulcsot tartott, amelyen egy kis címke volt: „17-es akta”.

– Az apád megkért, hogy adjam át neked, ha bárki valaha is megemlíti Octavio Montes nevét – vallotta be. – Féltem. Azt hittem, a hallgatás megvédi őket.

A doboz alján egy magnó volt.

Dániel apjának hangja hallatszott a zavaró tényezőkön keresztül:

„Ha történne velem valami, az eredeti szerződések az alapítvány 17-es archívumában vannak. Octavio fedőcégeket használ. Don Arturo ezt nem tudja.”

Dániel úgy érezte, hét évnyi fájdalom átalakulóban van. Az apja nem hagyta magára a családot adósságokkal. Több száz embert próbált megvédeni.

Valeria az ujjai között szorongatta a kulcsot.

– A dossziét halála után lezárták.

– Akkor ki kell nyitnunk, mielőtt a nagybátyám elpusztítja, ami megmaradt.

Vasárnap este megérkeztek az alapítvány régi épületéhez. A kórházban fekvő Don Arturo videohíváson keresztül engedélyezte a hozzáférést. Az őr eltávolította a pecsétet, Daniel pedig behelyezte a kulcsot.

Bent mappákat találtak eredeti szerződésekkel, bankszámlakivonatokkal és egy jegyzetfüzettel, amelyet az apja írt.

Azonban hiányzott az utolsó oldal, amelyik a címzett számlaszámait tartalmazta.

Hirtelen kialudtak a fények.

Az ajtó becsukódott mögöttük.