– Úgy néz ki, mint egy rosszul megépített kerítés.

– Akkor építs egy jobbat.

Megpróbálta ugyanazokkal a kezekkel fogni a ceruzát, amelyekkel egy vadlovat szelídített. A betűk ferdén jöttek ki.

– Öreg vagyok én ehhez.

– 36 éves.

– Az iskolákban ez szinte egy öregembernek számít.

– Az iskolámban a legidősebb diák 61 éves. Szemüveg nélkül is meg lehet csinálni a házi feladatot.

Ezekiel nevetett, letörölt valamit, majd újra próbálkozott.

Cserébe megtanította neki, hogyan kell értelmezni a felhőket, hogyan kell vizet találni a sziklák között, és hogyan kell megnyugtatni egy megijedt lovat. Egy délután Elena kancáját megijesztette egy kígyó. Ezekiel elkapta, mielőtt legurult volna egy lejtőn.

Néhány másodpercig szorosan átölelve maradtak, nehezen lélegezve.

– Most már elengedhetsz – mormolta.

– Meg akartam győződni róla, hogy jól van.

-Jól vagyok.

Azonban egyikük sem mozdult el azonnal.

Parralba érkezés előtti este Ezequielnek sikerült leírnia a teljes nevét.

A betűk nagyok és egyenetlenek voltak, de felismerhetők.

„Ez a legjobb munka, amit valaha egy diákom készített” – mondta Elena.

– Nem kell hazudnod, hogy felvidíts.

– Nem a dalszövegekről beszélek. Arról a bátorságról beszélek, ami ahhoz kellett, hogy megpróbálja.

Amikor megérkeztek a földhivatalba, észrevették, hogy valaki várja őket.

Don Octavio Rivas spekuláns volt, aki olyan földeket vásárolt, amelyek tulajdonosai nem tudták kitölteni a papírmunkát. Ezután négyszeres árért adta el külföldi befektetőknek.

Sebastian telkét kérte, azt állítva, hogy a telepes halála semmissé tette az öt évnyi munkát.

– Túl későn érkeztél – mondta Octavio. – Azt a földet már átszervezik.

Elena letette az ügyvéd levelét az asztalra.

– A 60 napos időszak még nem ért véget.

– Az engedmény Sebastián Cárdenasnak szólt, nem a fiának.

– A törvény lehetővé teszi az örökös számára, hogy kitöltse a fennmaradó időszakot.

Octavio elmosolyodott.

– És mióta értelmezi egy tanár az agrártörvényeket?

– Mivel egy férfi megpróbálta őket lopásra felhasználni.

A tisztviselő nem volt hajlandó megmutatni nekik az eredeti aktát. Elena három napig járt be az irodába, átnézte a szabályzatokat, és követelte, hogy megnézhesse a menetnaplókat.

Végül felfedezett egy egyértelmű záradékot: egy közvetlen örökös elfoglalhatja az ingatlant és befejezheti a folyamatot, feltéve, hogy a lejárati idő előtt igazolja a rokonságot.

– Mr. Cárdenasnak joga van – jelentette ki Elena.

„Hiányzik a születési anyakönyvi kivonata” – válaszolta a tisztviselő.

Ezékiel egy kis közösségben született, ahol tűzvész pusztította el a plébánia levéltárát. Nem voltak belőle másolatai.

Octavio elégedetten közeledett.

– E dokumentum nélkül senkinek sem vagy a törvény előtt.

Ezékiel ökölbe szorította a kezét.

Elena észrevette, hogy a tisztviselő kerüli a rájuk nézést. Ez nem csak egy egyszerű akadály volt. Valaki megszervezte a dokumentum hiányát.

Emlékezett rá, hogy az ügyvéd levele két tanút említett a szülésnél. Az egyik meghalt. A másik egy Doña Candelaria Ruiz nevű bába volt.

Egy napi járóföldnyire lévő faluban találták meg. 79 éves volt, és egy jegyzetfüzetet vezetett, amibe minden szülést feljegyzett, amelyen részt vett.

Egy 1842-es oldalon ez állt:

– Ezequiel, Sebastián Cárdenas és Rosa María Salgado törvényes fia.

Az idős hölgy beleegyezett a tanúvallomásba.

Visszatértek Parralba a jegyzetfüzettel. Octavio már meggyőzte a tisztviselőt az ügy lezárásáról.

– Nem tudod megállítani a folyamatot – mondta Elena.

– Cárdenas úr még a kérelmet sem tudja aláírni.

Octavio hangosan felnevetett.

– Egy X-szel aláíró férfi nem hajlandó 80 hektárt kezelni.

A szoba elcsendesedett.

Ezékiel elvette a tollat.

Egy pillanatra a betűk mintha elhalványultak volna az emlékezetéből. Érezte a sebhelyre szegeződő tekinteteket, a cowboyruhákat és a remegő kezeket.

Elena nem szólt semmit. Csak mellette maradt.

Ezékiel lassan ezt írta:

„Ezequiel Cárdenas”.

A tinta szétterült az utolsó betűn, de az aláírás teljes volt.

„Lehet, hogy tegnap nem tudtam, hogyan kell leírni a nevemet” – mondta. „Ez nem jelenti azt, hogy ma nem tanulhatom meg megvédeni.”

A tisztviselő elfogadta a kérést.

Octavio búcsú nélkül távozott.

Ugyanazon a délutánon Ezequiel és Elena a birtok felé lovagoltak. A termékeny telek egy patak szelte át. Középen egy Sebastián által épített kis kunyhó állt.

Ezékiel végigsétált a szobákon, és megérintette a falakat.

Az asztalon egy jegyzetfüzetet talált.

Amikor kinyitotta, remegő betűkkel teli lapokat talált. Az apja is élete utolsó hónapjaiban tanult meg írni.

Az utolsó oldalon egy üzenet volt:

„Fiam, tudom, hogy túl büszke voltam ahhoz, hogy visszakérjelek. Azért műveltem meg ezt a földet, hogy olyasmit hagyjak rád, amit egyetlen főnök sem vehet el tőled. Ha megkapod ezt a levelet, talán még találkozhatunk itt. Ha túl későn érkezel, ne a földet hibáztasd a hibáimért.”

Ezekiel a mellkasához szorította a jegyzetfüzetet.

– Későn érkeztem – mondta elcsukló hangon.

– Akkor jött, amikor tudott – felelte Elena.

Azon az éjszakán a tűz mellett sírt. Elena a közelben maradt, és meg sem próbálta visszatartani a könnyeit.

Hajnalban lángokban találták a pajtát.

A lángok elérték a tetőt. Bent volt az öszvér, Elena kancája és a láda a dokumentumokkal.

Ezékiel a tűz felé futott.

„A papírok!” – kiáltotta.

Bement, kiszabadította az állatokat, majd visszament a ládáért. Egy gerenda esett le mögötte, miközben kiszállt.