Az út mentén három ló lábnyomára és egy gyufásdobozra bukkantak, amelyen annak a kantinnak a neve állt, ahol Octavio emberei megszálltak.
A spekuláns a ház lerombolásával akarta bizonyítani, hogy a telek elhagyatott.
Elena minden dokumentum másolatát a széke kárpitjában tartotta.
„Miért tette ezt?” – kérdezte Ezékiel.
– Mert a fontos dokumentumoknak mindig két helyen kell lenniük.
A következő héten újjáépítették a pajtát. Több szomszédos család is eljött segíteni, miután meghallották a történetet.
Octavio bemutatott egy állítólagos nyilatkozatot, amelyet Sebastián írt alá két nappal a halála előtt. Ebben az idős férfi kijelentette, hogy nincsenek örökösei, és lemondott a földről.
Elena megtalálta a hibát.
„Ezt a nyilatkozatot Parralban hitelesítették” – magyarázta a bírónak. „De az orvosi dokumentáció szerint Don Sebastián 10 napja nem tudott felkelni. Ráadásul a dokumentum alá van írva, míg minden korábbi kérelmén X szerepel. Később, négyszemközt tanult meg írni, de hivatalos aláírást soha nem adott.”
A kabinban talált jegyzetfüzet lehetővé tette a kézírás összehasonlítását. Nem egyezett.
Octavio egyik embere bevallotta a tüzet, cserébe enyhített büntetést kapott.
A bíró elutasította a spekuláns kérelmét, és vizsgálatot rendelt el a földhivatalnok ellen. Ezequiel négy nappal a határidő előtt kapta meg a végleges tulajdoni lapját.
Amikor átadták neki a dokumentumot, maga is el tudta olvasni az első néhány szót:
“Jogi tulajdonos: Ezequiel Cárdenas.”
„Akarod, hogy folytassam?” – kérdezte Elena.
– Még mindig nem bírok mindent.
– Majd megtanulod.
– Csak akkor, ha a tanárom nem megy el.
Elenának vissza kellett térnie Paso del Nortéba, hogy megkezdje a következő tanévet.
Tegnap este Ezekiel a tűz előtt ült, ceruzával az ujjai között.
– Nem tudom, hogyan fejezzem ki helyesen, amit érzek.
– Akkor írd le.
Majdnem egy órán át dolgozott. Aztán átnyújtott neki egy papírlapot.
A szavak ferdék voltak, de világosak:
„Szeretlek, Elena. Nem akarom, hogy otthagyd az iskoládat. Segíteni akarok neked felépíteni egyet.”
Simogatta a betűket.
– Ez a legszebb dolog, amit valaha bárki írt nekem.
1879 tavaszán házasodtak össze, a Sebastian által épített faház előtt.
A 80 hektáros terület egy részén iskolát építettek. Elena nappal gyerekeket tanított, éjszaka pedig mezőgazdasági munkásokat, özvegyeket és cowboyokat. Ezequiel, amikor a munka engedte, minden órán részt vett.
Évekkel később már tudott szerződéseket olvasni, könyvelni a ranchot, és leveleket írni a feleségének, amikor a szarvasmarhákkal utazott.
Mindig ugyanúgy végződött:
„Köszönöm, hogy elolvastad az első levelet, ami hazavitt.”
Ezékiel úgy gondolta, hogy a legnagyobb szégyen az, hogy nem tud olvasni.
Soha nem gondolta volna, hogy az a felfoghatatlan papírdarab elvezeti majd apja földjére, lehetővé teszi számára, hogy kibéküljön egy férfival, aki már nincs ott, és az útjába áll egy nő, aki nem védelmet keresett, hanem azt, hogy egy tanulni vágyó ember mellett haladjon.
A levél, amely a legjobban megijesztette, végül mindent megadott neki, amiről soha nem gondolta volna, hogy megérdemli:
Saját kezűleg írt név.
Egy föld, ami igazán az övék.
És egy olyan otthon, ahol egyetlen gyermeknek sem kell többé szégyellnie magát amiatt, hogy nem volt lehetősége tanulni.
