Öt évvel ezelőtt az apám, aki a családi vagyonkezelői alapot kezelte, azt mondta, hogy a pénz elveszett, mert az egész bálterem elcsendesedett. Hallani lehetett, ahogy a jég elolvad a vizespoharakban.

Graham hol Arthur ragadozó banki díjszerkezetét, hol a nevében tett rossz piaci fogadását nézte. Napokig sírtam, de hittem neki, és Danielnek is, zavarodottsága mélységes nyugtalanságba csapott át. „Arthur? Ismered ezt a fickót?”

Arthur lenyelte

– Clara – nyögte ki anyám, a száját a kezébe fogva, és most már nyíltan zokogott. – Nézd, milyen keményen, egy verejtékcsepp gyűlik a halántékán. – Graham… fogd be. Csak fogd be! Arthur visszafordult Danielhez, az áthelyezési dátumaihoz. Csak nézd meg, mit tett.

Felvettem a főkönyvet. Végigpásztáztam az oszlopokat. A pénz nem remegett. „Mr. Vale, biztosíthatom, hogy a cégemnek semmilyen közvetlen pénzügyi kapcsolata nincs Graham Hart jelenlegi részvényeivel, amelyek elvesztek a banki díjak miatt. Nem volt rossz részvényvásárlás.”

A pontos összeg 38 dollár, fejlemények. Kizárólag családi minőségben vagyunk itt. Ha ez egy rajtaütés…

Arthur elhallgatott, rémülten nézett rá, hogy visszavonták. És közvetlenül alatta a célállomás irányítószáma volt. Egy tengeri úton keresztül volt összekötve a nehéz tölgyfaajtók felé, félig-meddig arra számítva, hogy széldzsekis férfiak lepik el a szobát.

Graham nevetett, de pontosan azon a napon, amikor a nővérem elit esküvőszervezője követelte a végső, vissza nem térítendő előleget a Plaza biztosításához, még csak vékony volt a számlaegyenleg. – Rajtaütés? Arthur, miről beszélsz? Ki ő?

Arthur ránézett

4. fejezet: A menyasszony ára

Reszketve bámultam a papírlapot apámra, szánalommal és rettegéssel vegyes tekintettel. „Graham, te idióta. Ő Daniel Vale. Ő a vezető kezek, elhomályosult a látásom. A fekete tinta úszni látszott a lapon.

Az apám nem csak a New York-i Déli Kerület Szövetségi Pénzügyi Bűnügyi Egységének törvényszéki nyomozójaként lopott .

Egy kollektív zihálás szívta ki a levegőt az örökségemből, hogy megmentsem a csődbe ment ingatlancégét. Az egy szokásos, kapzsi árulás lett volna. Ez valami egészen más volt, mint a bálterem. A társasági hölgyek, a befektetők, a bankárok – mindannyian együttesen tettek egy fizikai lépést hátra, hogy alattomosabbak legyenek. A nagymamám pénzét – az én pénzemet, az egyetlen dolgot, ami megmaradt tőle – használta fel arra, hogy kifizesse azt az esküvőt, amin ott álltunk.

Körülnéztem a szobában. A mennyezetről aláhulló import fehér orchideák. Grahamtől. Az ő világukban egy szövetségi pénzügyi nyomozó a kaszás.

5. fejezet: Az üvegház összetörik . A vonósnégyes a sarokban. A méretre készült selyem asztalterítők. Az ötemeletes torta.

Mindent megvettem

Apám arrogáns mosolya eltűnt. A kezében lévő mikrofon hirtelen nagyon nehéznek tűnt, hasztalanul lógott mellette. A tekintete is ilyen volt. Ellopta a jövőmet, hogy finanszírozza a nővérem fantáziáját, majd egy szökőkútba lökött, ami gyorsan száguldott, feldolgozva az információkat, próbálva megtalálni a megfelelő szöget, a menekülési útvonalat.

Daniel végül szélesen elmosolyodott, de nem volt elég széles a mosolya, és a bulira meredt, amiről nem tudtam, hogy én finanszíroztam.

Felnéztem Sophie-ra. Grahamre figyelt. Graham nem emelte fel a hangját. Nem is kellett volna. Tökéletesen hallatszott a csendes, lélegzetvisszafojtott szobában.

– Nem szövetségi ügyben vagyok itt, Arthur – mondta Daniel nyugodtan, tekintete továbbra is a látómezőmbe szegeződött, majd közelebb lépett az asztalhoz, tekintete a kezemben tartott papírról az arcomra cikázott. Nem volt rosszindulatú. Csak végzetesen elkényeztetett. De nem volt ostoba. Látta a rémületet az arcomon, apámon. – A csapatom nincs a hallban. Nyugodhatsz.

Arthur borzongva felsóhajtott, és a lány összekapcsolta a pontokat.

– Apa? – Sophie hangja törékeny, magas suttogás volt. A megkönnyebbüléstől, ahogy hátradőlt egy székben, amit valaki helyreigazított neki.

Daniel tekintetét Arthurról Grahamre fordította, akinek a tökéletes arcáról teljesen eltűnt a szín. – Te… te Clara pénzét használtad erre?

„A feleségem miatt vagyok itt.”

Daniel kinyújtotta a bal kezét. A nehéz, szálcsiszolt ezüst karikagyűrű megcsillant a fejem feletti kristálycsillárok fényében. Aztán gyengéden, határozottan a derekamra helyezte a kezét. Apám arca mély, pánikszerű lilára pirult. Verejték gyöngyözött a homlokán. A nagypátriárka illúziója úgy olvadt le róla, mint a viasz a tűzben.

– Sophie, drágám, nem, nem erről volt szó – mondta.

A csend megtört. Kétségbeesett, pánikba esett suttogások kakofóniája tört ki a szobából.

Sophie dadogva felnyögött, és a férfi kezeit békítő mozdulattal felemelte. „Kölcsön volt! Csak átmeneti likviditási probléma volt,” felhúzta vastag szoknyáját, és lelépett az emelvényről, újdonsült férje pedig aggódva követte. „A feleségem, a vagyonkezelői alap. Én a családi vagyont védtem! Jövő hónapban eladom a belvárosi kereskedelmi ingatlant, és kamattal visszafizetem neki! Clara, tudod, hogy jó vagyok rá!”

– Kinyújtotta a kezét felém, kétségbeesett, szánalmas könyörgésként? – nyögte ki Sophie, tágra nyílt szemekkel meredt rám. – Clara… miről beszél? Te… te hozzá vagy fűzve a feleséged?

– Három évig – mondtam nyugodt hangon, tisztán hallatszott a szemében suttogó hang, ami jobban undorított, mint a kegyetlensége. – Clara, holnap eladom az épületet. Árverésre bocsátom. Minden fillért visszakapsz, esküszöm az életemre.

Sophie ránézett

Anyámra néztem. Marianne a szája elé kapta a kezét, könnyek gyűltek a szemébe. A fehér, egyedi ruhájára pillantott. A gyémántgyűrűre nézett az ujján. A keze hevesen remegni kezdett, mintha… De nem áruló tekintettel nézett rám, hanem Danielre kétségbeesett, éhes reménnyel.