Ezúttal ő is késve érkezett.

De megérkezett.

– Ez nem törli el a többit – mondta Thomas, miután Samuel elment.

-Nem.

–Nem kell kitörölni ahhoz, hogy jelentsen valamit.

Klára felnézett.

– Dühös vagyok rá.

– Jogod van hozzá.

– És mégis örülök, hogy nem írta alá.

– Ehhez is jogod van.

A tárgyalás másnapján a kerületi bíróság épülete előtti tér tele volt farmerekkel, kereskedőkkel, özvegyekkel, öszvérhajcsárokkal és egész családokkal. A vita már nem csak Clara vagyonáról szólt. Ha Cornelio ellenőrizte a forrásokat és a földalatti víztározókat, akkor több közösség vízellátását is ellenőrizhette volna.

Cornelio Holguín két ügyvéddel jelent meg. Idősebb férfi volt, kifogástalanul öltözött és nyugodt, olyan udvariassággal, mint azok, akik túl régóta hozzászoktak ahhoz, hogy mások engednek.

A védelem megpróbálta kizárni a vízelemzést, mivel Clara fizetett érte.

Elias válaszul felolvasta az 1816-os nyilatkozatot. Ott a tanú felidézte, hogy Aurelio Holguín azt mondta, szüksége van „a völgyet tápláló földalatti vízre”, és hogy Mateo földjei jelentik a hozzáférési pontot.

„A szakértői jelentés nem talál ki új tényt” – magyarázta Elias. „Megerősít egy 82 éve dokumentált tényt.”

A bíró elismerte a tanulmányt.

Aztán jöttek a tanúvallomások.

Egy szarvasmarha-tenyésztő elmesélte, hogyan égett le az istállója nyolc nappal azután, hogy elutasította Cornelio ajánlatát. Egy nő arról számolt be, hogy az öntözőcsatornája eldugult, miután nem volt hajlandó eladni. Egy másik férfi Holguín alkalmazottai által aláírt nyomásgyakorló leveleket mutatott be.

Egyikük sem tudta bizonyítani, hogy személyesen Kornéliusz rendelte el ezeket a cselekedeteket.

Együttesen egy olyan mintázatot mutattak, amelyet nehéz volt figyelmen kívül hagyni.

Akkor Illés szólította Samuel Grace-t.

Az idős gondnok egy kopott jegyzetfüzetet cipelt.

„Kaptál már látogatást az Alcázar-dokumentumokkal kapcsolatban idén előtte?” – kérdezte Elias.

– Igen. Kétszer is, 12 évvel ezelőtt.

A szoba elcsendesedett.

Samuel elmagyarázta, hogy egy férfi érdeklődött egy A betűvel kezdődő vezetéknévhez kapcsolódó régi szállítmányok iránt. Hetekkel később egy másik férfi érkezett, és pénzt ajánlott fel bizonyos feljegyzések eltüntetéséért.

– Mit csináltál?

– Feljegyeztem a látogatásokat. Nem árulok fájlokat.

Átadta a jegyzetfüzetet. A dátumok egybeestek Cornelius vásárlásainak kezdetével a régióban.

Cornelius egyenesen Clarára nézett.

Nem nézett félre.

Igen, megtette.

A védelem a cím régiségét, a történelmi nyilatkozatot, a rokonságot és a térkép pontosságát támadta. Minden kifogás más bizonyítékkal ütközött: az eredeti pecséttel, Elena által készített családfával, anyakönyvi bejegyzésének megújításával, a láda kinyitásának feljegyzésével, a dokumentált térképpel, a hidraulikus szakértői jelentéssel és Samuel jegyzetfüzetével.

Amikor a tárgyalás véget ért, a bíró távozott.

Clara egyik kezében Elena iránytűjével, a másikban anyja fényképével várt.

Tamás leült mellé.

– Ha ennek vége lesz, mit fogsz csinálni, ha győzöl?

–Nem akarok olyan emberré válni, aki csak azért irányítja a vizet, mert megteheti.

– Szóval, mit akarsz?

– Állandó megállapodás a közösségek között. Védett hozzáférés, közterületi szabályok, és nincs olyan tulajdonos, akinek joga lenne önkényesen lezárni az utat. Az állomást is archívummá szeretném alakítani. Minden: címek, térképek, kiáltványok, tanúvallomások.

Tamás alig mosolygott.

– Ez sok munkának hangzik.

-Az.

-JÓ.

A bíró több mint egy óra múlva tért vissza.

Szépítés nélkül olvasta fel az állásfoglalását.

Mateo Alcázar tulajdoni lapja érvényes volt, és megelőzte a későbbi igényeket. Az öröklési vonal Clara Ana Villaseñorig megszilárdult. A Cornelio által kezdeményezett eladást felfüggesztették, és a birtokon lévő érdekeltségét érvénytelennek nyilvánították. A 167 hektárt, az erdőgazdálkodási jogokat és a vízjogokat Clara tulajdonában lévőként ismerték el.

Továbbá a történelmi hamisításról, a nyomásgyakorlásról és az eltitkolási kísérletekről szóló aktát elküldik az állami hatóságnak a felelősség kivizsgálása érdekében.

– Villaseñor kisasszony – mondta a bíró –, a tulajdon jogilag az Öné.

Senki sem tapsolt azonnal.

Először egy mélyebb hang hallatszott: több tucat ember fújta ki a levegőt egyszerre.

Marta titkolózva sírt.

Sámuel levette a kalapját.

Tomás egy pillanatig a földet nézte, majd Clarára.

Mozdulatlan maradt.

Sokszor elképzeltem, mit éreznék, ha nyernék.

Nem tűnt győzelemnek.

Úgy nézett ki, mintha valami még születése előtti görbe dolog kiegyenesedett volna annyira, hogy átengedje a fényt.

Miután kilépett a bíróságról, Hilariót egy fal mellett állva találta.

Veronika nem volt vele.

Az apja idősebbnek látszott, mint hetekkel korábban.

– Klára.

Megállt.

Hilario kivette a kalapját a kezéből.

– Nem azért jöttem, hogy pénzt kérjek tőled.

-Örülök, hogy hallom.

Elfogadta a csapást.

– Nem azért jöttem, hogy megkérjelek, felejts el.

Klára hallgatott.

„Ott kellett volna lennem azon a reggelen” – mondta. „Sok reggelen ott kellett volna lennem. Hagytam, hogy Veronica a segítségedet kötelezettséggé, az életedet pedig soha nem létező adóssággá változtassa.”

-Igen.

A szó lágyulás nélkül jött ki.

Hilario lehajtotta a fejét.

– Amikor Denton átadta nekem azt a nyilatkozatot, túl későn értettem meg valamit. Ha aláírom, nemcsak a földedet veszem el. Elenát, az állásodat, sőt még a jogodat is, hogy azt mondd, tudod, mit csinálsz.

Clara még mindig érezte a dühöt. Már nem égette ugyanúgy.

– Ma nem bocsátok meg neked.

Hilario bólintott.

– Ma nem kérdezlek tőled.

Most először nem követelte a lányától, hogy könnyítse meg a dolgát.

Klára továbbment.