1. RÉSZ
Azon a napon, amikor Valeria Aguirre megérkezett a Jalisco hegyeiben található Los Encinos farmra, a tulajdonos az összes munkás előtt kijelentette neki, hogy egy nő soha nem lenne képes nehéz lovakkal idomítani. Azt mondta: „Olyan erősek, hogy mindenki hátrál előle.” A jelenet bevésődött a jelenlévők emlékezetébe: egy kimerült nő, apjától örökölt régi kabátban, fáradt kancával a nyereg alatt, ahogy a farm legrettegettebb lovával néz szembe anélkül, hogy felemelné a hangját.

Valeria órákon át utazott vidéki utakon, míg el nem ért Los Encinosba. Barna kancája, Luna, lassan sétált, mert napok óta nem pihent eléggé. A fiatal nőnek nem volt sok csomagja, de vitt magával valamit, amit minden másnál értékesebbnek tartott: apja, Esteban Aguirre, a lovak viselkedésének elismert szakértőjének jegyzetfüzeteit, aki nyolc hónappal korábban halt meg.

Valeria évekig apja árnyékában dolgozott. Ő volt az az ember, aki magazinokban szerepelt, konferenciákra hívták, és akinek a neve kapukat nyitott a lovas világban. De kevesen tudták, hogy Esteban legélesebb megfigyeléseinek nagy része azokból az órákból fakadt, amelyeket Valeria az apja mellett töltött olyan állatok tanulmányozásával, amelyeket mások lehetetlennek tartottak.

Nem elismerést keresett, hanem lehetőséget.

Amikor átlépte a tanya bejáratát, egy munkást talált, aki egy kerítést javított.

-Mateo Salgado urat keresem.

A férfi felnézett, és megfigyelte kopott ruháit, fáradt lovát és komoly arckifejezését.

– A főistállóban van.

Valeria nem adta fel. Los Encinos nem a hivalkodásra épült hely volt. Egy működő tanya volt: tágas karámok, erős lovak, régi, de jól karbantartott létesítmények. Minden részletet megfigyelt anélkül, hogy látszott volna rajta. Ez egy olyan szokás volt, amire az apja gyermekkora óta tanította.

– Soha ne nézz úgy egy lóra, mintha hibát keresnél benne – mondta neki Esteban. – Először is próbáld meg kitalálni, mit akar mondani neked.

Mateo Salgado az istálló mellett állt, amikor a nő megérkezett. Egy körülbelül 45 éves férfi volt, széles vállú, komoly arccal, és olyan kifejezéssel, mint aki hozzászokott a nehéz döntések meghozatalához.

Valeria leszállt Lunáról, megigazította a gyeplőt, és várt.

—Mateo Salgado-t használta?

-Újra

—Munkát keresek

Mateo tetőtől talpig végigmérte.

– Milyen típusú munka?

—Lovak értékelése, képzés, magatartas problémákkal küzdő állatok felépülése.

A férfi néhány másodpercig hallgatott.

– Nálunk nem vesznek fel nőket ilyen munkára.

Nem dühösen mondta. Úgy mondta, mintha egy régi tanyaszabályt magyarázna.

Valeria nem vitatkozott. Nem beszélt az egyenlőségről, és nem említette apja eredményeit sem. Egyszerűen csak a mezőny végét bámulta.

Ott állt az elszigetelt karám.

Bent egy hatalmas fekete ló volt.

– Mi baja van annak a ménnek?

Mateo kissé megváltoztatta a testtartását.

– Ez nem a te dolgod.

„Elkülönül a többiektől. Van vize, árnyéka és tere, de senki sem megy be vele. Ez azt jelenti, hogy nem beteg. Azt jelenti, hogy valaki fél.”

Mateo alaposabban megnézte a lányt.

– Diablo a neve.

– Egy ló nem ezzel a névvel születik.

A férfi felsóhajtott.

– Egy évvel ezelőtt jött egy bezárt tanyáról. Azt mondták, agresszív volt. Három férfi megpróbálta kidolgozni. Ketten a földön kötöttek ki. A harmadik felmondott.

Valeria az állatra nézett.

Diablo lenyűgöző megjelenésű volt. Magas, izmos, olyan testalkattal, amilyet kevés ló vehetne fel. De volt valami, amit azonnal észrevett.

Nem harag volt.

Félelem volt.

– Látni akarom.

-Nem.

– Csak a karám közelében akarok lenni.

Mateo összevonta a szemöldökét.

– És mit gondolsz, mit fogsz elérni?

— Még nem tudom.

A ranch tulajdonosa habozott. Végül a karám felé indult.

A munkások gyülekezni kezdtek, amikor meglátták a jelenetet. Julián, az egyik legidősebb vezető, kíváncsian figyelte. Tomás és Ernesto, két fiatalember, akik látni akarták, mi fog történni, szintén ott voltak.

Amikor Diablo meglátta a közeledő csoportot, felemelte a fejét.

A fülei hátracsúsztak.

Megfeszült a teste.

És aztán elfutott.

A kerítésnek csapódástól az oszlopok megremegtek.

Az egyik munkás néhány lépést hátrált.

Mateo a fához szorította a kezét.

Valéria mozdulatlan maradt.

Nem nézett rá közvetlenül. Kissé elfordult, lesütötte a tekintetét, és ellazultan lógatta a kezét.

– Mit csinál? – suttogta Tamás.

– Semmi – felelte Mateo.

Diablo újratöltve.

Por szállt a karám körül. A ló olyan közel volt, hogy Valeria hallotta a szapora légzését.

De a nő nem mozdult.

Néhány másodperc múlva valami furcsa dolog történt.

A ló abbahagyta a rúgást.

Körbejárta a karámot.

Újra közeledett.

A feje csak néhány centiméterrel ereszkedett le.

Az egyik füle felé mozdult.

Valéria lassan lélegzett.

– Kíváncsi.

Mateo figyelte őt.

– Az a ló soha nem csinál ilyet.

Valeria kért egy régi dobozt, és leült néhány méterre a karámtól.

Négy órán át nem próbálta megérinteni. Nem sikított. Nem dobált ételt. Nem próbált semmit sem bizonyítani.

Csak nézte.

A jegyzetfüzetébe írt.

Diablo az első órát idegesen járkálva töltötte.

A másodikban már közeledni kezdett.

Harmadszorra már hosszabb ideig maradt közelebb a kerítéshez.

És a délután végén néhány méterre ért tőle, és hosszan felsóhajtott.

Mateo rejtőzködve figyelt.

Amikor Valeria felkelt, odalépett.

— Mit láttál?

Kinyitotta a jegyzetfüzetét.

– Nem egy veszélyes ló.

Máté megrázta a fejét.

– Két férfit tett le a földre.