A sínek az egész házon keresztül húzódtak, egyenesen az iroda felé, ahol a testvérek iratokat és pénzt tartottak. Daniel lassan az ajtóhoz közeledett, és egy hatalmas, vörös festékkel festett üzenetet pillantott meg a falon:

„Engem nem sodort el a tenger.”

Abban a pillanatban egy halk női hang suttogta meg a háta mögött:

– Most rajtam a sor, hogy megijesszek.

Daniel megpördült és elsápadt. Emily állt előtte. Élt. Csuromvizes volt. És már egyáltalán nem félt.

Daniel hátratántorodott, és a háta tompa puffanással a nehéz, mahagóni íróasztalnak csapódott. A lélegzete elakadt, a szemei tágra nyíltak a borzalomtól. A nő, aki ott állt előtte, a saját felesége volt, de mégsem egészen ő. Emily haja sötét, vizes tincsekben tapadt az arcához, a ruhája csuromvíz volt, és minden egyes lépésénél sötét tócsa gyűlt össze a drága perzsa szőnyegen.

– Emily… – suttogta Daniel, és a hangja megremegett. – Ez… ez lehetetlen. Te… te a tengerbe estél. Láttuk, ahogy elmerülsz!

– Láttátok, amit látni akartatok – felelte Emily. A hangja jéghideg volt, mentes minden korábbi gyengeségtől vagy félelemtől. – Azt hittétek, egy gyenge, tehetetlen nőt dobtok a hullámok közé. Egy bábut, akit kedvetekre mozgathattatok, és akitől megszabadulhattok, ha már kényelmetlenné válik. Tévedtetek.

Daniel megpróbált erőt venni magán. Az arca még mindig hamuszürke volt, de a túlélési ösztöne kezdte átvenni az irányítást. Remegő kézzel nyúlt az asztal felé, próbálva úgy tenni, mintha csak meg akarna támaszkodni.

– Drágám… – kezdte, és arcára egy torz, kétségbeesett mosolyt erőltetett. – Ne haragudj… ez az egész egy borzalmas baleset volt! Michael… Michael volt az! Én meg akartalak menteni, esküszöm! De a vihar, a sötétség… nem találtalak!

Emily halkan, gúnyosan felnevetett. A hang betöltötte a hatalmas, sötét irodát, és Daniel hátán végigfutott a hideg.

– Még most is hazudsz, Daniel. Még most is, amikor pontosan tudod, hogy ismerem az igazságot. Hallottam a saját fülemmel. „Túl sokat megtudtál.” Ezek voltak a te szavaid, mielőtt a mélybe taszítottatok.

A nő tett még egy lépést előre. A vízcseppek halk kopogása a padlón olyan volt, mint egy ketyegő óra.

– Amikor a sós víz összecsapott a fejem felett – folytatta Emily, és a szemeiben sötét tűz égett –, az első gondolatom a rettegés volt. Pontosan úgy, ahogy elterveztétek. De aztán eszembe jutott mindaz a hazugság, amiben éltem. A hamis mosolyok, az üzleti utak, amik valójában emberi életek tönkretételéről szóltak. És a düh, Daniel… a düh erősebb volt a félelemnél.

Daniel a fiók felé sandított. Tudta, hogy ott tart egy töltött fegyvert. Emily követte a tekintetét, és megrázta a fejét.

– Ne is gondolj rá. A széfedet és a fiókjaidat már kiürítettem, amíg te a sajtónak játszottad a gyászoló, megtört férjet.

A férfi arca eltorzult. A pánik lassan dühbe fordult át. – Mit csináltál? – szisztegte.

– Azt, amit te sosem néztél volna ki belőlem. Összeszedtem mindent. A könyveléseket. A kikötői raktárak bérleti szerződéseit. Az offshore számlák adatait. És ami a legfontosabb: a hangfelvételeket, amiket az elmúlt hetekben készítettem a házban. Mindent, ami bizonyítja, hogy te és a drága testvéred egy emberkereskedő hálózatot működtettek.

Daniel egy pillanatra lefagyott. Az agya lázasan járt. Ha Emily valóban megszerezte ezeket az iratokat, akkor nemcsak az élete, hanem az egész birodalma is veszélyben van.

Abban a pillanatban a bejárati ajtó nehéz tölgyfája csapódott be a földszinten. Léptek zajzottak a folyosón.

– Daniel! Mi a fene ez a sok víz a padlón? Nyitva hagytad az ablakot? – hangzott fel Michael ingerült hangja.

Másodpercekkel később Michael belépett az irodába. Amikor meglátta a fivérét a falnak támaszkodva, majd a szoba közepén álló, csuromvizes Emilyt, a szájából kiesett a mondat vége. Az ikertestvér, aki mindig a hidegvérű végrehajtó szerepét játszotta, most ugyanolyan sokkot kapott, mint Daniel.

– Te… te halott vagy – suttogta Michael, és ösztönösen hátralépett.

– Úgy látszik, a tenger visszautasított – felelte Emily jéghideg nyugalommal.

Michael hamarabb tért magához, mint a testvére. A döbbenetét gyorsan felváltotta az agresszió. Az arca megkeményedett, és a szemei fenyegetően összeszűkültek.

– Nem tudom, hogyan élted túl, te kis vipera – indult meg a nő felé –, de ez volt életed legrosszabb döntése, hogy visszajöttél ide. Most majd személyesen gondoskodom róla, hogy a munkát befejezzük. És ezúttal nem bízom a tengerre!

– Michael, állj meg! – kiáltott fel Daniel, és kinyújtotta a kezét. – Nála vannak a dokumentumok! A könyvelés, a nevek… minden!

Michael megtorpant, és a bátyjára nézett. – Micsoda? Hogy a fenébe jutott be a széfbe?

– Tudtam a kódotokat – vonta meg a vállát Emily. – Tényleg azt hittétek, hogy a feleségemként eltöltött három év alatt nem figyelem meg, mit csináltok? Túl magabiztosak voltatok. Túl arrogánsak. Azt hittétek, én csak egy buta, csinos dísztárgy vagyok a házban.

Michael a zsebébe nyúlt, és elővett egy vékony, de annál halálosabbnak tűnő kést. A pengén megcsillant a holdfény, amely az iroda hatalmas ablakain áradt be.