– Hol vannak az iratok, Emily? – kérdezte Michael, miközben lassan, fenyegetően közeledett. – Mondd meg, hol vannak, és talán gyors lesz. Ha nem mondod meg… nos, te is tudod, miket szoktunk csinálni azokkal az emberekkel, akik keresztbe tesznek nekünk.

Emily egy millimétert sem hátrált. Egyenesen Michael szemébe nézett. – Az iratok? Már rég nincsenek a házban. Egy pendrive-on vannak, amit két órával ezelőtt adtam át egy bizonyos Elias nevű öreg halásznak, aki az életemet is megmentette. De nyugi, neki fogalma sincs róla, mi van rajta. Ő csak elvitte egy megbízható barátomnak, aki újságíró a fővárosban.

Daniel a fejéhez kapott. – Te elmebeteg! Tönkretettél minket!

– Nem – válaszolta Emily keményen. – Ti tettétek tönkre magatokat. Azokkal a családokkal, akiket szétszakítottatok. Azokkal az emberekkel, akiket rabszolgaként adtatok el. Én csak a számlát hoztam el.

Michael arca eltorzult a dühtől. – Hazudsz! Csak blöffölsz, hogy időt nyerj!

Azzal hirtelen előrelendült. A kést egyenesen Emily felé szúrta, de a nő felkészült erre. A hónapokig tartó úszásoktatás nemcsak a tüdejét és az állóképességét erősítette meg, hanem a reflexeit is. Emily fürgén félrelépett, majd egy nehéz, bronz papírnehezéket, amit már percek óta a háta mögött szorongatott a kezében, egyetlen, gyors mozdulattal Michael csuklójára vágott.

A férfi felüvöltött a fájdalomtól, és a kés csörömpölve a padlóra esett. Emily azonnal belerúgta a kést a nehéz bőrkanapé alá.

– Ne merészelj hozzám érni! – ordította Emily, hangja most már tele volt az elmúlt napok minden elfojtott feszültségével és traumájával.

Daniel eközben a fiókhoz ugrott, és bár a fegyverét nem találta, egy nehéz fém zseblámpát kapott fel. – Elég volt a játékból! – kiáltotta, és a felesége felé indult.

De mielőtt bármelyik testvér megtehetett volna még egy lépést, a ház előtt hirtelen fülsiketítő zaj tört ki. Nem egy, hanem több autó fékezett csikorogva a kavicsos felhajtón.

A kék és piros villogók fénye betört az iroda ablakain, kísérteties árnyékokat vetve a falakra. A testvérek megdermedtek.

– A rendőrség… – suttogta Daniel, és a zseblámpa kiesett a kezéből. A padlón landolva tompa koppanást hallatott.

– Igen, Daniel. A rendőrség – mondta Emily, miközben hátralépett a szoba közepe felé, távolodva a két férfitól. – Azt hitted, csak azért jöttem ide, hogy egy kicsit megijesszelek benneteket a vizes hajammal? Nem vagyok olyan ostoba. Amikor felébredtem Elias kunyhójában, az első dolgom az volt, hogy hívtam a nyomozóiroda embercsempészettel foglalkozó osztályát.

A földszinten hangos dörömbölés hallatszott, majd az ajtó beszakadt. Súlyos, fegyveres léptek zaja verte fel a luxusvilla csendjét.

– Rendőrség! Fegyvereket a földre! Mindenki maradjon ott, ahol van! – visszhangzott a parancs a lépcsőházból.

Michael pánikba esett. Körbenézett, a kiutat keresve. Az ablak felé rohant, de amikor kinézett, látta, hogy a házat teljesen körbevették. Legalább féltucatnyi rendőrautó állt a kertben, és fegyveres kommandósok biztosították a perimétert.

– Kész van. Vége – mondta Daniel letörten, és lassan a térdére rogyott. A milliárdos, magabiztos üzletember, aki néhány napja még istennek hitte magát a saját jachtján, most egy szánalmas, megtört emberré zsugorodott.

Michael azonban nem volt hajlandó megadni magát. Odaugrott Emilyhez, és megragadta a nyakánál fogva. – Akkor velem halsz meg! – ordította, és próbálta a lányt magával rántani, hogy élő pajzsként használja.

De Emily most már nem az az áldozat volt, aki a jachton könyörgött az életéért. A vízben töltött órák, a halálközeli élmény és a túlélés ösztöne acélossá tette a lelkét. Keményen beleharapott Michael kezébe, majd amikor a férfi egy pillanatra meglazította a szorítását, a könyökével tiszta erőből gyomorszájon vágta.

Michael levegő után kapkodva görnyedt kétrét. Abban a pillanatban a kommandósok betörtek az iroda ajtaján. Fegyvereiket azonnal a két férfira szegezték.

– Földre! Feküdjenek a földre, kezeket a tarkóra! – üvöltötte a parancsnok.

Daniel ellenállás nélkül tette, amit mondtak. Michael még próbált káromkodni egyet, de két rendőr azonnal a földre teperte, és megbilincselte. A fém kattanása éles és végleges volt.

Egy magas, ballonkabátos nyomozó, Vargas felügyelő lépett be a szobába. Egyenesen Emilyhez ment, és óvatosan a vállára tett egy száraz, meleg pokrócot, amit az egyik mentős nyújtott be az ajtón.

– Jól van, Mrs. Vance? – kérdezte a felügyelő.

Emily szorosabbra húzta magán a pokrócot. A vizes ruhája még mindig a bőréhez tapadt, és most, hogy az adrenalin kezdett kiürülni a szervezetéből, érezte, hogy remeg. De a szeme még mindig tiszta és határozott volt.

– Igen, felügyelő. Túléltem.

Vargas bólintott, majd a földön fekvő testvérekre nézett. – A bizonyítékok, amiket átküldött nekünk, megdönthetetlenek. Nemcsak maguk ellen tettek vallomást, de megadták a kikötői raktárak pontos koordinátáit is. A parti őrség már úton van, hogy elfogja a legutóbbi szállítmányt, amit a férje intézett. Sok ember életét mentette meg ma éjjel, Emily.

Daniel, akit épp rángattak fel a padlóról, utoljára még a feleségére nézett. A szemeiben gyűlölet és teljes hitetlenkedés keveredett. – Azt hittem, ismerlek téged… – suttogta.