„Don Aurelio tartozott nekem ezzel az összeggel” – erősködött, és felmutatta a módosított váltót.

Esperanza letette maga mellé a közjegyző által hitelesített másolatot.

– A dátum ugyanaz, de az összeg nem. A 8-as számot is újabb tintával írták. Don Aurelio halála után két számjegyet adtál hozzá.

– Egy nő próbál megtanítani az üzletre?

– Nem. Egy nő épp most bizonyította be, hogy adósságot hamisítottál.

A tanúk zúgolódni kezdtek. Mivel nem volt módja megvédeni magát, Laureano beleegyezett, hogy csak az eredeti összeget fogadja el.

A visszaúton Mateo csodálattal nézett Esperanzára.

– Megmentetted Santa Lucíát egy olyan adósságtól, ami nem is létezett.

– Még nincs vége. A kutak még mindig kiszáradnak.

A vízhiány veszélyesebb volt, mint Laureano. Mateo azt tervezte, hogy eladja a szarvasmarhák felét, mielőtt meghal, de Esperanza eszébe jutott valami, amit az apja mondott: amikor a fák zöldek maradnak a szárazság idején, a gyökereik titkot árulnak el.

Megkérte, hogy nézzék át a tanya régi térképeit. A padláson egy ládában találtak egy Don Aurelio által készített rajzot. Egy majdnem teljesen letörölt nyom egy forrás létezésére utalt a dombok között.

Mateo, Esperanza és Eusebio hajnalban indultak útnak. Két napig lovagoltak sziklás terepen. Néhány férfi vissza akart fordulni, meggyőződve arról, hogy egy álomvilágot kergetnek. Esperanza a térképen jelölt alakzatokat követte, amíg meg nem talált egy tölgyfacsoportot, amelyek zöldebbek voltak a többinél.

– A víz a közelben van.

A kövek között felfedeztek egy kis nyílást, amelyből hideg víz csordogált. Mateo térdre esett, és belemártotta a kezét.

– Apám tudta, hogy itt vagyok.

– Aztán otthagyta a térképet, hogy valaki majd megtalálja.

Heteken át mindenki a forrás tisztításán és a csatorna ásásán dolgozott. Esperanza számításokat végzett, szerszámokat osztott szét, és a munkásokkal együtt ásott. Amikor a víz végre elérte a karámokat, a férfiak örömükben kiáltoztak. Mateo, aki nem tudta türtőztetni magát, mindenki előtt sírt.

„Esperanza nélkül Szent Lúcia meghalt volna” – jelentette ki.

Nézte, ahogy az ivó szarvasmarhák, és eszébe jutott az út, ahol Julian haszontalan tehernek nevezte. Most először nem töltötte el szégyenérzettel ez az emlék.

Laureano azonban nem fogadta el a vereséget. Egyik éjjel több férfi áttört egy kerítést, és megpróbált ellopni 12 szarvasmarhát. Esperanza meghallotta a kutyákat, és kiment az udvarra. Észrevéve, hogy az ellopott állatokon még nincs rajta a ranch új bélyege, rájött, hogy a tolvajok ismerik a nyilvántartásukat.

Megszólalt a vészharang. Mateónak és a cowboyoknak sikerült visszaszerezniük a szarvasmarhákat, mielőtt elérték volna a főutat. Az egyik tolvaj elmenekült, de elejtett egy zsebkendőt, amelyre Laureano Beltrán monogramja volt hímezve.

– Ez még nem elég a vádlásához – mondta Mateo.

– Akkor majd csinálunk valami jobbat. Megakadályozzuk, hogy újra megpróbálja.

Esperanza minden állatról készített egy feljegyzést, amely tartalmazta a születési dátumot, a színt, a megkülönböztető jegyet és egy nehezen lemásolható másodlagos jegyet. Eusebio, aki korábban Esperanza legnagyobb kritikusa volt, volt az első, aki segített neki.

Szent Luca hírneve egyre nőtt. Más farmerek is Esperanzától kértek tanácsot a beteg állatokkal és a könyveléssel kapcsolatban. Mateo büszke volt, bár attól tartott, hogy egy napon Esperanza úgy dönt, hogy elmegy.

Hónapokkal később, miközben az évszak legnagyobb szarvasmarha-vásárára készültek, Doña Petra berohant az irodába.

– Egy férfi áll a bejáratnál, és téged keres.

Esperanza azonnal felismerte Juliánt. Soványabb volt, a ruhája piszkos, az arca pedig beesett.

„A bányák nem úgy alakultak, ahogy vártam” – vallotta be. „Elvesztettem a pénzem. Hallottam egy nőről, aki megmentette ezt a ranchot, de soha nem gondoltam volna, hogy te vagy az.”

-Mit akarsz?

– A férjed vagyok. Most, hogy új terveim vannak, visszajöhetsz hozzám.

Hope egy pillanatra félelmet érzett. Aztán a rendezett számlákra, a teli karámokra és a benne megbízó munkásokra nézett.

– Elhagytál, mert azt hitted, hogy nem vagyok értékes.

– Kétségbeesett voltam.

– Nem. Meg voltál győződve arról, hogy az életem a tiéd. Most, hogy jól mennek a dolgaim, vissza akarsz szerezni valamit, amiről sosem tudtad, hogyan kell gondoskodni.

Mateo közeledett, de néhány lépéssel távolabb maradt, hagyva, hogy a lány maga döntsön.

Julian keserűen nézett rá.

– Elfoglalta a helyemet?

– Mateo sosem próbálta átvenni az irányítást. Olyasmit ajánlott nekem, amit te sosem adtál meg: tiszteletet és a döntéshozatal lehetőségét.

Julian pénzt kért, hogy folytathassa az útját. Esperanza adott neki eleget ennivalóra és a következő városba jutásra.

–Ez nem jelenti azt, hogy újra egyesülünk. Mától kezdve útjaink elválnak.

Julian szégyenkezve tette el az érméket. A ranch jólétét látva túl későn döbbent rá, hogy kit is hagyott el.

A szarvasmarhák eladása egy másik problémával is szembesült. A helyi piacon az árak az indulás előtt néhány nappal zuhantak. Az ottani eladás alig fedezte a kiadásokat.

– Keressünk vevőket délen – javasolta Esperanza. Apám sosem függött csak egyetlen piactól.

Követeket küldtek, és jobb ajánlatot kaptak. Az út hosszabb volt, de Esperanza megállókat tervezett, hogy megvédje az állatokat a hőségtől. Hajnal előtt utaztak, délben pihentek, és délután újra útra keltek.

Minden jószággal egészségesen érkeztek, és elegendő árat kaptak a tanya jogos adósságainak kifizetésére.