Hazatérésük után azonban riasztó híreket kaptak. Laureano nyilvánosan azzal vádolta Mateót, hogy állatokat lopott és megváltoztatta a márkájukat. Ha a pletyka elterjedne, egyetlen kereskedő sem vásárolna tőlük többé.
„Összehívjuk az összes farmert” – döntött Esperanza. „Egy nyilvánosan elmondott hazugságot nyilvános bizonyítékokkal kell megsemmisíteni.”
A gyűlést a város főterén tartották. Laureano megismételte vádját a farmerek, kereskedők és a helyi hatóságok előtt.
Esperanza kinyitotta a könyveket az asztalon.
—Itt megtalál minden Saint Lucián vásárolt vagy született állatot. Minden bejegyzés tartalmazza a dátumot, a leírást, az elsődleges és a másodlagos márkát.
Bemutatta a számlákat és az eladók nevét is. A gazdák átnézték a dokumentumokat, és megerősítették, hogy minden egyezik.
„Hol a bizonyítékod, Don Laureano?” – kérdezte Esperanza.
A kereskedő egyet sem tudott felmutatni.
Aztán Eusebio megmutatta a zsebkendőt, amelyet a rablási kísérlet éjszakáján találtak.
– Az egyik férfi, aki átvágta a kerítésünket, ezt vitte.
Laureano elsápadt. A hatóságok vizsgálatot rendeltek el az üzleteiben. Más farmerek is emlékeztek a módosított váltókra, és elkezdték felülvizsgálni a saját adósságaikat. Néhány héten belül kiderült, hogy öt családot csalt meg.
A férfi, aki megpróbálta lerombolni Szent Lucia hírnevét, végül elvesztette a sajátját.
Azon az estén Mateo összegyűjtötte az összes munkást.
– Ez a tanya Esperanzának köszönhetően áll még mindig. Ő leplezte le a csalást, mentette meg a jószágokat, fedezte fel a forrást, és megvédte a nevünket. Mától kezdve ő lesz a hivatalos adminisztrátora, és részt vesz minden döntésben.
A taps könnyeket csalt Esperanza szemébe. Eusebio levette a kalapját.
– Megtiszteltetés lesz az ön irányítása alatt dolgozni.
De mielőtt aláírhatták volna a dokumentumokat, megérkezett egy hírnök. Juliánt sebesülten találták az út szélén, miután tolvajok kirabolták. Esperanzát kereste.
Mateo ítélkezés nélkül nézett rá.
– Mit akarsz csinálni?
– Mennem kell. Nem azért, mert vissza akarok menni hozzá, hanem mert nem hagyom, hogy a kegyetlensége eldöntse, milyen nővé válok.
Egy gyógyító házában találták meg Juliánt. Lázas volt, és az oldalán egy elfertőzött seb volt. Esperanza tudta, hogy nem fog meghalni, ha megfelelő kezelést kap. Megtisztította a sebet, gyógynövényeket készített elő, és ott maradt, amíg a láz alábbhagyott.
Julian hajnalban nyitotta ki a szemét.
– Nem érdemeltem meg, hogy eljöjj.
– Nem azért segítettem, mert visszaszereztél némi jogot felettem. Azért segítettem, mert az értékem már nem attól függ, hogy mit tettél.
– Rosszul tettem, hogy elhagytalak.
–Sokszor tévedtél már korábban is. Minden alkalommal tévedtél, amikor elhitetted velem, hogy kevesebb vagyok, hogy te többet érezhess.
Julián sírni kezdett.
– Képes leszel megbocsátani nekem?
–Talán egy napon. A megbocsátás nem azt jelenti, hogy visszafordulsz vagy elfelejtesz. Azt, hogy a fájdalmad többé nem irányítja az életemet.
Esperanza kiment a házból. Mateo két lóval várta.
– Készen állsz a visszatérésre?
A napfelkeltét nézte.
– Most először tudom pontosan, hová tartozom.
Amikor visszatértek, Mateo hivatalossá tette a vagyonkezelői kinevezését. Hónapokkal később a vagyon felét is felajánlotta neki.
– Ez nem ajándék – tisztázta. – Szent Lucia azért létezik, mert megmentetted. Éppúgy hozzád tartozik, mint hozzám.
Esperanza beleegyezett, miután konzultált egy közjegyzővel, és megbizonyosodott arról, hogy mindent világosan leír. Soha többé nem fog kizárólag egy ígéretre hagyatkozni.
Idővel a pajta egy részét kis iskolává alakította át. Minden héten fogadta a szomszédos tanyákról érkező asszonyokat, és megtanította őket az állatokkal való bánásmódra, a könyvelésre és az árak alkudozására. Néhányan özvegyek voltak; másokat elhagytak. Mindannyian úgy érkeztek, hogy azt gondolták, engedélyre van szükségük az újrakezdéshez.
„A fájdalom megmagyarázza, honnan jövünk” – mondta nekik Esperanza –, „de nincs joga eldönteni, hová megyünk.”
Egy évvel érkezése után Santa Lucía minden idők legszebb évét ünnepelte. A szarvasmarhák egészségesek voltak, az adósságok eltűntek, és több mint 20 nő járt iskolába.
A buli alatt Mateo mindenki előtt megfogta Esperanza kezét.
„Amikor megláttalak azon az úton, azt hittem, egy elhagyott nőt mentek meg. Most már tudom, hogy te jöttél megmenteni ezt a ranchot.”
„Senki sem mentett ki senkit” – válaszolta. „Adtunk magunknak egy helyet, ahol talpra állhattunk.”
Doña Petra elmosolyodott. Eusebio felemelte a poharát, és a munkások tapsoltak.
Mateo nem kért azonnali választ, és nem is próbálta háláját adóssággá változtatni. Egyszerűen csak mellette maradt, amíg Esperanza úgy nem döntött, hogy odamegy hozzá.
– Ha egy napon többet szeretnék megosztani veled ezeknél a földeknél – mondta –, megengednéd, hogy megpróbáljam?
Esperanza a ranchra, az iskolára és azokra az emberekre nézett, akik a családjává váltak.
– Igen, de egymás mellett fogunk menni. Soha nem egymás mögött.
– Nem tudnám, hogyan szeressem másképp.
Hónapokkal később tölgyfák alatt házasodtak össze, a forrás vizét szállító csatorna mellett. Esperanza megtartotta a nevét, a ranchon rá eső részét és az iskola címét.
Ahogy leszállt az este, az útra nézett, ahol Julián elhagyta. Már nem a legnagyobb megaláztatás helyét látta. Pontosan azt a helyet látta, ahol elkezdődött az önmagához való visszaútja.
A nő, akit valaha haszontalan tehernek neveztek, gyógyítóvá, adminisztrátorrá, tulajdonossá és tanítóvá vált. De mindenekelőtt ismét Esperanza Villaseñorrá vált: szabad, feltétel nélkül szeretett nővé, saját élete abszolút uraként.
