Sebastian egy lépést tett felé.

– Hetek óta próbálok valamit magamban tartani. Már nem megy. Beleszerettem.

Mariannának úgy tűnt, megállt a világ.

„A bátyád már 39 napja halott” – folytatta. „Tudom, hogy az érzéseim helytelenek, és nem várok választ. Egyszerűen hiszem, hogy megérdemled az igazságot.”

Sebastian még aznap este Veracruzba indult, hogy személyesen adja át az üzenetet.

Négy nappal később visszatért egy csomaggal Luciától. A csomagban egy ezüstmedál volt, amely Alonso anyjáé volt.

„Lucía szerint az övé kellene, hogy legyen” – magyarázta.

Mariana kinyitotta a medált, és egy hajtincset talált.

– Én magam akarok neki írni – mondta. – Tudatni akarom vele, hogy kettőnek veszem.

Amikor elérkezett Szent Mihály ünnepe, Mariana beköltözött a Narancsfák Házába. Sebastián nem túlzott fényűzésbe bocsátkozott, de olyan finomsággal rendezte be, hogy könnyekre fakasztotta: kedvenc íróasztala az ablak mellett, a könyvek, amelyekről a vacsorák során beszélt, és egy családi portré, amelyet Alonso neki szánt.

Sebastian három hétig nem látogatta meg. Azt akarta, hogy a ház először az otthona legyen, és amikor megérkezik, vendég akart lenni, nem pedig a tulajdonos.

Végre szerdán megjelent.

A csokoládé után őszintén beszélt.

„Szeretem őt. Nem azért vagyok itt, hogy megkérjem a kezét. Azért vagyok itt, hogy tudja, miért akarom továbbra is látogatni. Ha soha többé nem osztja az érzéseimet, akkor is a barátja maradok, és soha többé nem említem őket.”

Mariana figyelte. Sebastian kezei most először nem voltak teljesen mozdulatlanok.

– Én is szeretem őt.

Visszatartotta a lélegzetét.

„De sem idén, sem jövőre nem foglak feleségül venni. Ha most tennénk, mindenki azt mondaná, hogy elfogadtam Alonsót, hogy az örökösöd legyen. Várunk két évet. Nem lesznek titkos ígéretek. Szerdánként eljön majd, mint sógorom és barátom. Amikor véget ér a gyászidőszakom, ha még mindig szeret, újra kérhet.”

Sebastian most először mosolygott.

– Te vagy a legértelmesebb nő, akit valaha szerettem.

– Én vagyok az egyetlen.

– Ez nem gyengíti az állításomat.

Két éven át Sebastián minden szerdán megérkezett a Narancsfák Házába.

Mariana fekete gyászruháját szürkére, majd később lágy színű ruhákra cserélte. Levelezni kezdett Lucíával. Idővel a két nő összebarátkozott.

Tomás is írt. Első levelei óvatosak voltak, de hamarosan egy olyan szóval végződtek, ami izgalomba hozta Marianát: „Néni”.

Amikor kétéves lett, Sebastian a szokásos módon megérkezett.

Mariana a családi gyöngyöket és Lucia medálját viselve a mellkasán fogadta.

– Belefáradtam, hogy szerdáig kell várnom – mondta. – Kérdezd meg most!

Sebastian letérdelt.

– Mariana de la Vega, beleegyezel, hogy megosztod velem az életed, de a szabadságodat soha?

-Igen.

Egyházi felmentést kaptak, és 1810 júniusában, Alonso halála után 26 hónappal összeházasodtak.

A szomszédok két hétig pletykáltak. Aztán újabb botrányra bukkantak.

Tomás, aki már 15 éves volt, Lucía engedélyével vett részt. Mivel Mariana édesapja télen meghalt, ő kísérte el őt az oltárhoz.

Mielőtt átadta volna, suttogta:

– Apámnak szerencséje volt, hogy találkozhatott vele, bár későn volt.

– És nagyon örültem, hogy megtaláltalak.

Marianának és Sebastiánnak négy gyermeke született. Elsőszülött lányukat Alonsónak nevezték el, nem azért, hogy elrejtsék a múltat, hanem hogy neheztelés nélkül emlékezzenek rá. Második lányukat Lucíának nevezték el.

Tomás jogot tanult, és életét az özvegyek és a házasságon kívül született gyermekek védelmének szentelte. Soha nem örökölte a címet, de soha többé nem is kezelték titokban.

Lucía hosszú kort ért meg. Halálakor a Valderrama-kápolna közelében temették el. Sírkövére Mariana kérésére ezt írták:

„Lucía Herrera, szeretett édesanya és e ház barátja.”

Sebastian és Mariana 39 évig voltak házasok.

Amikor meghalt, a nő fogta a kezét.

– Mariana… szerdánként – suttogta.

Megértette.

– Mindig a miénk maradnak, szerelmem.

Mariana kilenc órája volt egy gróf felesége, és 39 éve a bátyja. Az életében azonban a legkülönlegesebb dolog az volt, hogy nem ment kétszer férjhez ugyanabba a családba.

Az volt az oka, hogy egy olyan korban, amikor mások döntöttek a nők sorsáról és rejtegették a kényelmetlennek tartott gyermekeket, ő a hallgatással teli örökséget igazságra épülő családdá alakította.

Megbocsátott anélkül, hogy elfelejtette volna.

Szerette magát anélkül, hogy elárulta volna.

És kinyitotta annak a háznak az ajtaját, amely egykor gyanúsítottként fogadta be, hogy senkinek, aki kapcsolatban állt vele, ne kelljen többé titokban élnie.