A férjem 5 éven át naponta háromszor mosta fel a fürdőszobát, és soha, senkinek nem engedte, hogy akár csak hozzáérjen a padlólefolyóhoz. Egy nap az orvosszakértő barátnőm jött ki a mosdóból, jéghideg ujjait mélyen a karomba vájta, és a fülembe suttogta: „Kapd fel a kislányodat, és azonnal hívd a rendőrséget!” Nem kérdeztem semmit; a telefonért nyúltam… mert amire rábukkant, az már 6 éve ott lapult a padló alatt, az otthonunkban.

– Te intézed a mindennapi dolgokat. A nehéz dolgokat hagyd rám.

Egy mappában találtam egy régi bankkönyvet. Hét évvel korábban hatalmas befizetések, hat évvel korábban pedig szinte teljes kifizetések szerepeltek benne. Az utolsó kifizetés három nappal Daniela eltűnése után történt.

Diego meglepett a kezében lévő jegyzetfüzettel.

-Mit keres?

Kitaláltam egy történetet, hogy szükségem van Sofia születési anyakönyvi kivonatára.

Elvette a jegyzetfüzetet.

–Ez már nem jó. Egy régi üzletből maradt cucc.

Aztán elmosolyodott, és kimondott egy mondatot, amitől a hideg futkosott a hátamon:

– Miért aggódsz ezek miatt a dolgok miatt?

Másnap Don Chuyt kerestem, a vízvezeték-szerelőt, aki évtizedek óta dolgozott az épületben. Megkérdeztem tőle a fürdőszobát.

„Szivárgás? Nem. Egy hatalmas dugulás volt úgy hat évvel ezelőtt” – mondta. „Mondtam Diegónak, hogy fel kell emelnünk a padlót és ki kell nyitnunk a lefolyót, de majdnem kirúgott. Aztán felvett valakit a saját kezéből.”

– Egyedül élt?

Don Chuy összevonta a szemöldökét.

– Nem. Egy rövid hajú lánnyal találkozott. Danielával, azt hiszem. Sokat veszekedtek. Egyszer hallottam, hogy rákiált a lépcsőn: „Az a pénz nem a tiéd!”

Azon az estén Diego halat sütött, és a legjobb filét szolgálta fel nekem. Figyeltem, ahogy viselkedik, és megkérdeztem:

– Zavarna az, ha mostantól egy csak nekem szánt számlán tartanám a fizetésemet?

A villája a levegőben lebegett.

– Férj és feleség vagyunk. Miért kezdjük az „enyém” és a „tiéd” szavakkal?

Két nappal később Doña Teresa hozzánk költözött, „mert zaj volt az épületében”. Az első dolga, amit tett, amikor belépett, az volt, hogy ránézett a fürdőszoba ajtajára.

És ugyanazon az éjszakán, amikor azt hitték, hogy alszom, meghallottam, ahogy Sofia elmesél nekem egy titkot, amit az apja és a nagymamája között hallott:

– Nagymama azt mondta, hogy ki kell vinniük néhány dolgot a régi házból Ajuscóban, mielőtt valaki megtalálja őket.

Abban a pillanatban megértettem, hogy nem a fürdőszoba volt az egyetlen hely, ahol elrejtettek valamit.

3. RÉSZ

Az ajuscói régi ház Diego apjáé volt. Mióta meghalt, senki sem lakott benne. Házasságunk alatt a férjem mindig talált okot, hogy megakadályozza a menésemet: hogy nedves, hogy patkányok vannak, hogy veszélyes az út, hogy „nem érdemes elvesztegetni a vasárnapot”.

Másnap reggel elautóztam a környékre anélkül, hogy a családomban bárkinek szóltam volna. Nem mentem be. A kapuzár új volt. Lefényképeztem a címet, és elküldtem őket Lucíának egy olyan e-mail fiókból, amiről Diego nem tudott.

Szinte azonnal felhívott.

– Ne menj vissza egyedül. A nyomozók már rendelkeznek a fürdőszobai töredékkel kapcsolatos előzetes eredményekkel, és hivatalosan is újra fogják vizsgálni Daniela eltűnését.

– Ember volt?

Lucia egy pillanatig hallgatott.

– Nem árulhatom el az ügy iratainak részleteit. Csak annyit mondhatok, hogy ezt már nem kezelik véletlen egybeesésként.

Hazamentem, és úgy tettem, mintha minden normális lenne.

Napokig úgy tettem, mintha minden rendben lenne, miközben szerződéseket, bankszámlakivonatokat és kötvényeket fényképeztem. Így jöttem rá, hogy Diego irányítja Sofia megtakarításait, biztosítási és hiteldöntéseit. Ezt neveztem hatékonyságnak. Most már megértettem a mintát: neki kellett lennie az egyetlen nélkülözhetetlen személynek.

Az utolsó csepp a pohárban Daniela 680 000 peso átutalása volt Diego egy régi számlájára. A leírás így szólt: “előleg a lakásért és az esküvőért”. Három hónappal később eltűnt.

Lucíának sikerült megtalálnia Daniela egyik régi munkatársát, Paolát, aki most egy pékséget vezetett a Del Valle negyedben. Ebédszünetben meglátogattam.

Amikor azt mondtam, hogy Diego felesége vagyok, Paola becsukta az iroda ajtaját, és úgy nézett rám, mintha évek óta erre a pillanatra várt volna.

– Végre megjöttél.

Elővett egy fiókból egy kék, a sarkainál megviselt jegyzetfüzetet.

– Daniela két nappal az eltűnése előtt hagyta nálam.

Az oldalakon megtakarítások és Diego és Doña Teresa részére történő átutalások szerepeltek. Az egyik bejegyzésben Daniela azt írta, hogy Teresa a pénz egy részét családi adósság fedezésére használta fel, és Diego tudott erről. Később olyan kifejezések jelentek meg, amelyeket túlságosan is jól felismertem: „Azt mondja, család vagyunk”, „Ha a pénzről kérdezem, azt mondja, hogy nem bízom benne”.

Az utolsó sor aláhúzva volt:

„A pénz már nem számít. A lényeg az, hogy kijussunk onnan.”

Addig bámultam a szavakat, amíg a betűk elmosódtak.

Nem ismertem Danielát, de abban a jegyzetfüzetben hat évvel előre hallottam a saját életemet.

Azt is hallottam már: „Család vagyunk.”

Azt is hallottam már: „Ne bonyolítsd túl a dolgokat.”

Azt is elfogadtam, hogy ő dönthet, mert így könnyebbnek tűnt.

A különbség az volt, hogy én már az indulás előtt elkezdtem kérdezősködni.

Amikor visszaértem a patikába, Diego kint várt rám egy kávéval a kedvenc üzletláncomból. A kollégáim mosolyogtak.

– Milyen figyelmes férjed van!

Átadta nekem a poharat.

– Nem vitattad.

-Elfoglalt voltam.

—Menjünk haza.

–Ma este anyukámmal alszom. Hiányzik Sofia.

A lányunk már két éjszakát töltött nála elővigyázatosságból.

Diego mosolya alig halványult el.

Titkolsz előlem valamit?

Most először majdnem felnevettem.

Megittam a kávét, és elismételtem az egyik kedvenc mondatát:

– Ne aggódj ezek miatt a dolgok miatt.

Másnap letartóztatták.

Doña Teresa pánikba esve felhívott, és megkért, hogy menjek fel a lakásába. Amikor megérkeztem, remegő kézzel ült a kanapén.