Két nappal később Lucía találkozott Mateo Hernándezzel, az igazi férfival, aki kihúzta az égő autóból.

Pueblában élt feleségével és tizenéves lányával. Otthonról dolgozott, berendezéseket javított, mivel tüdősérülése miatt nem tudott hosszan tartó megterhelést vállalni.

Amikor Julián megérkezett érte egy Grupo Del Valle furgonnal, Mateo azt hitte, hogy pert indítottak ellene.

Idegesen lépett be Lucia irodájába, egy régi mappával a hóna alatt.

– Asszonyom, ha valami rosszat tettem volna azon az éjszakán…

Lúcia felkelt.

– Megmentetted az életemet.

Mateo lesütötte a tekintetét.

– Bárki megtette volna.

– Nem. Később jött valaki más, és úgy döntött, hogy ellopja az érdemet.

Mateo hallgatott.

Lucía mindent elmesélt neki.

Amikor befejezte, elé tette a dokumentumokat, amelyek fedezték volna életfogytiglani orvosi kezelését, a kártérítést és az állásajánlatot a csoport biztonsági tanácsadójaként.

Máté megpróbálta elutasítani őket.

– Nem azért szedtem ki az autóból, hogy fizessen nekem.

– Tudom – mondta Lucia. – Pontosan ezért akarom csinálni.

Hetek óta ez volt az első alkalom, hogy Lucia úgy érezte, az igazságszolgáltatás lehet valami más is, mint a bosszú.

Eközben Rodrigo süllyedt.

Del Valle finanszírozása nélkül rájött, hogy cége soha nem lett az az óriás, amilyet elképzelt. Sok ügyfél megbízott benne, mert tudták – bár ő maga nem –, hogy Lucía áll az egész mögött. Amikor visszavonta a támogatását, világossá vált, hogy valójában milyen keveset épített fel.

Órákat árult.

Öltönyöket árult.

Két járművet próbált eladni, de azok már behajtás alatt álltak.

Régi barátokat keresett, de egyikük sem akart kölcsönadni neki pénzt.

Egyik este megérkezett a kastélyba, ahol Lucíával élt, és egy bírósági pecsétet talált a bejáraton. Az ingatlan egy hitelező céghez tartozott, és per indult ellene.

Beatriz, aki még mindig bent volt, kiabálni kezdett, hogy minden az övé.

A vita hipertóniás krízissel végződött. A férfi szélütést kapott, ami beszéd- és mozgáskorlátozottságot okozott.

Rodrigónak most először kellett gondoskodnia az anyáról, aki mindig is más nőktől követelte, hogy gondoskodjanak róla.

Három napig tartott.

A negyediknél felrobbant.

„Miattad kezdődött ez az egész!” – kiáltotta rá. „Megalázni akartad. Élő közvetítést akartál csinálni.”

Beatriz az ágyból nézett rá, képtelen volt világosan válaszolni.

Rodrigo kiment a szobából, és egyedül maradt a sötét konyhában.

Ott megértett valamit, ami megrémítette: már nem volt kit hibáztatnia.

Nem az anyja hamisította a számlákat.

Nem Ximena fogadott el pénzt a cégtől.

Nem Lucia kényszerítette őt a megtévesztésre, a hazugságra és az ütésre.

Minden fontos döntés az övé volt.

Egy héttel később az ügyészség elfogatóparancsot szerzett.

Rodrigo alkudozni próbált.

Először felajánlotta, hogy visszaadja, amit tud.

Aztán beszélni kért Luciával.

Később azt állította, hogy az egész egy kontextusból kiragadott házastársi vita volt.

De a videó, a háztartási személyzet vallomásai, a banki nyilvántartások és az ellenőrzések egy túlságosan is megalapozott ügyet alkottak.

Egy Santa Fe-i ügyvédi irodából távozás közben tartóztatták le.

Ott voltak a kamerák.

A bilincsben lévő üzletember képe vírusként terjedt az egész országban.

Mielőtt beszállt volna a járőrkocsiba, Rodrigo felkiáltott:

– Lucía! Megmentettem az életed!

Ez a mondat arra késztette, hogy később, amikor a tévében látta, kikapcsolja a képernyőt.

Ez már nem is dühítette fel.

Csak fáradtság.

A folyamat hónapokig tartott.

Rodrigót Lucía elleni támadás és a cégvezetésével kapcsolatos pénzügyi bűncselekmények miatt vádolták meg. Néhány polgári ügyet vagyonfelszámolással rendeztek; mások a büntető igazságszolgáltatási rendszeren keresztül folytatódtak.

Ximena nyilatkozatot tett, hogy csökkentse saját felelősségét néhány általa aláírt tranzakcióban. Kapcsolata Arturoval azonnal véget ért, amint a vizsgálat elérte Arturo építőipari cégét. Pénz, utazások és ígéretek nélkül rájött, hogy a románcnak semmi köze a szerelemhez.

Beatrizt rehabilitációs központba küldték. Korábbi barátai abbahagyták a látogatását. A nő, aki addig a kommentek és a „lájkok” megszállottja volt, végül egy ápolónőnek könyörgött, hogy kölcsönadjon neki egy telefont, amire már senki sem akart válaszolni.

Hónapokkal később Lucía beleegyezett, hogy csak egyszer meglátogatja Rodrigót.

A találkozóra egy telefonfülkében került sor.

Rodrigo lefogyott. Nem viselt öltönyt, órát vagy olasz cipőt. Leült az üveg másik oldalán, és néhány másodpercig várt a megszólalással.

– Azt hittem, nem jössz.

-Én is.

– Meg tudok változni.

Lúcia nem válaszolt.

– Ha visszavonja a panaszt… ha beszél az ügyvédeivel… megoldhatjuk ezt. Mindent visszaadok. Dolgozom önnek. Azt teszek, amit akar.

Lucia csendben figyelte őt.

– Még mindig nem érted.

-Milyen dolgot?

– Hogy sosem a pénzről szólt.

Rodrigo nyelt egyet.

Lucia folytatta:

„Ha csak a pénzemet veszítetted volna el, talán megtanultál volna másképp élni. De el akartad venni az otthonomat, a nevemet, a hangomat, sőt még a védekezéshez való jogomat is. És azért tetted, mert meg voltál győződve arról, hogy nincs senkim.”

Rodrigo a homlokát az üvegnek támasztotta.

– Egy idióta voltam.

– Kegyetlen voltál.

– Szerettelek téged.

– Szeretted azt, amit azt hitted, irányítani tudsz.

Sírni kezdett.

Lucía emlékezett arra a fiatalemberre, aki három évvel korábban egy olcsó nyakláncot adott neki, és megígérte, hogy egy napon megfizetteti vele a világot. Sokáig azon tűnődött, mikor változott meg a férfi.

Most már tudtam a választ.

Talán soha nem is változott.

Talán egyszerűen túl sokáig tartott neki, mire meglátta.