Most először értett meg valamit, amit soha nem akart elfogadni: Mariana nem veszített életet azzal, hogy elhagyta őt.

Vissza akartam szerezni.

Valeria azonban nem volt hajlandó üres kézzel eltűnni.

Tudta, hogy Rodrigónál van egy vészhelyzeti kártyája, és ismeri a számítógépének jelszavát. Egy régi kulcs másolatával lépett be a házba, elvette a kártyát, és letöltött fájlokat, amelyek Rodrigo számos szabálytalan tranzakcióját rögzítették, amelyekkel elrejtette a vagyonát.

Ezután közel egymillió pesót vett ki.

Még aznap este felhívta.

– Nálam vannak a fájlok.

– Mit csináltál?

– Ezt kellett tennem. Ha nem tartod be az ígéretedet, mindent Marianának, az apádnak és bárki másnak átadok, akire szükség van.

– Zsarolsz engem?

– Nevezzük kártérítésnek.

Rodrigo úgy érezte, mintha a világ bezárkózott volna köré.

Amikor letette a telefont, Don Ernestót az iroda ajtaja mögött találta.

– Meddig tervezed még, hogy egy hülyeségből tízet csinálsz?

Rodrigo lehajtotta a fejét.

-Apu…

–Tudok az átutalásokról. Tudok a hamis váltókról. Tudok Valeriáról. És most már nála is vannak bizonyítékaid.

– Már mindent elvesztettem.

– Nem. Még elveszíthetsz valami fontosabbat is.

Rodrigo felnézett.

-Hogy?

– A lehetőség, hogy ne az az ember legyél, akivé váltál.

Don Ernesto egy mappát tett maga elé.

„Itt van minden, ami bizonyítja, hogy szándékosan akartad becsapni Marianát. Ha kényszerítesz, személyesen adom át az ügyvédjének.”

Rodrigo elsápadt.

– A fiad vagyok.

–Pontosan ezért adok neked egy utolsó esélyt. Írj alá egy tisztességes megállapodást. Ismerd el a koholt adósságaidat. Add vissza az elrejtett vagyontárgyaidat, és ne próbálj megbüntetni egy nőt azért, mert volt bátorsága elmenni.

Rodrigo sokáig hallgatott.

Végül megkérdezte:

– És a cég?

– A cég nem a jó magaviselet jutalma.

Ez a válasz végleg megtörte a büszkeségét.

Másnap Valeria megjelent a Salazar Csoport irodájában, és azt kiabálta, hogy Rodrigo elhagyta őt, amíg terhes volt.

Az egész recepciós hallani kezdte a lármát.

Don Ernesto néhány perccel később megérkezett.

-Csak úgy van.

Valéria felemelte az állát.

– Bizonyítékom van a fia illegális mozgásaira.

– És bizonyítékunk van rá, hogy pénzt loptál, és megpróbálod zsarolni.

A fiatal nő elvesztette a színét.

– Nem mernék.

– Próbálj meg.

Don Ernesto egy lépést tett felé.

–A színlelt terhesség már nem fog működni. Rodrigo be fogja ismerni a válásban elkövetett tetteit. Az USB-meghajtód már nem fegyver. Most már csak azt kell eldöntened, hogy visszaadod-e a pénzt és eltűnsz, vagy hagyjuk, hogy az ügyvédek végezzék a dolgukat.

Valéria körülnézett.

Senki sem állt mellette.

Két nappal később egy megállapodás révén visszaadta a pénz egy részét, és eltűnt az életükből.

A vereséget szenvedett Rodrigo személyesen felhívta Mariana ügyvédjét.

Elfogadta az átlátható elosztást.

Hónapokkal később véglegesítették a válást.

Amikor az utolsó dokumentumok aláírása után elmentek, Rodrigo úgy nézett ki, mintha jó néhány évet öregedett volna.

—Mariana.

Megállt.

-Bocsáss meg.

Nem volt arrogancia a hangjában.

Csak fáradtság.

– Megbocsátok neked – felelte –, de a megbocsátás nem jelenti azt, hogy visszajössz.

Rodrigo nyelt egyet.

-Tudom.

– Remélem, egy napon megérted majd, miért történt mindez.

– Kezdem érteni.

Mariana megfordulás nélkül távozott.

Nem érzett győzelmet.

Békességet érzett.

Stúdiója növekedni kezdett. Néhány hónapon belül két tanárt kellett felvennie. Később felnőtteknek szóló műhelyeket és egy kis galériát nyitott, ahol a diákok kiállíthatták munkáikat.

Don Ernesto Doña Teresával vett részt a beiktatáson.

– Büszke vagyok rád, lányom – mondta neki.

Marianának vissza kellett fojtania a könnyeit.

Az idő Rodrigót is megváltoztatta.

Apja soha nem adta vissza neki azonnal az általános vezetői pozíciót. Egy kis részleg vezetőjének nevezte ki, olyan emberek utasításai szerint, akik korábban neki jelentettek.

Rodrigo először tiltakozott.

Aztán abbahagyta.

Korán kezdett érkezni, meglátogatta a szüleit, többet hallgatott és kevesebbet beszélt.

Nem azért, mert hitte, hogy ezzel visszaszerezheti Marianát.

Mert megértette, hogy lehet, hogy soha nem fogja megtenni.

Egy nyáron Don Ernesto szélütést kapott.

A hír Marianához egy óra alatt jutott el.

Mindent lemondott és kórházba rohant.

Doña Teresa sírt a folyosón. Daniela, Rodrigo húga, nem tudta abbahagyni a remegést.

Rodrigo elveszett tekintettel ült.

Mariana megölelte az anyósát.

– Túl fog vészelni.

Órák teltek el.

Amikor az orvos jelentette, hogy Don Ernesto állapota stabil, mindenki sírt.

A következő hetekben Mariana szinte minden nap bejárt a kórházba.

Egyik délután a férfi kinyitotta a szemét, és az ágya mellett alva találta a lányt.

—Mariana.

Felébredt.

– Itt vagyok, apa.

Don Ernesto halványan elmosolyodott.

–A legnagyobb kudarcom az volt, hogy azt gondoltam, ha mindent megadok a fiamnak, akkor jó ember lesz belőle.

Megszorította a kezét.

– Rodrigo sokat változott.

– Igen. De a legnagyobb szerencsém az volt, hogy rájöttem, hogy lánya lehet anélkül is, hogy világra hoztam volna.

Marianna sírt.

Hónapokkal később, teljesen felépülve, Don Ernesto sétált vele a kertben.

– Rodrigo még mindig szeret téged.

Marianna elmosolyodott.

-Tudom.

–Nem kérlek, hogy gyere vissza. Vannak dolgok, amiket nem lehet megjavítani, mert az, aki elrontotta őket, megbánja.

Meglepetten nézett rá.

– Akkor miért mondod ezt nekem?

– Mert szeretném, ha tudnád, hogy senkinek sem tartozol második esélyt adni. Még a fiamnak sem.