– Nem tudom – mondtam.
Clara hátrahúzódott, és megtörölte az arcát. – Akkor együtt megtudjuk.
Együtt.
Egy apró szó volt. Egy hídszó.
Nyúltam a régi leveleit tartalmazó bizonyítéktartó borítékért, és letettem az asztalra.
– Ezek a tiéd – mondtam.
Zavartan bámult le rájuk.
Aztán felismerte a kézírást.
A keze a szája elé repült.
„Jaj, istenem!”
„Az egyikük citromtortát említ.”
– Én hoztam ide – suttogta. – Imádtad azt a citromtortát a Wells utcai pékségből.
„Sosem adta nekem.”
Clara lassan leült, és két ujjával megérintette a műanyag tasakját.
– Olyan sokat írtam – mondta. – Először minden héten. Aztán minden születésnapon. Aztán csak akkor, amikor már nem bírtam ki, hogy ne írjak. – Felnézett. – Azt hittem, kidobtad őket.
„Soha nem láttam őket.”
Ekkor megváltozott az arca. Valami kiszabadult belőle – nem az egész, de elég volt a légzéshez.
„Idegenné tett minket” – mondta.
„Megpróbálta.”
Clara nedves szempillákkal nézett rám.
„Nem vagyunk idegenek.”
– Nem – mondtam. – Nem vagyunk azok.
Ez volt az érzelmi igazság, amit a nap adott nekünk: nem igazságszolgáltatás, nem világos érthetőség, nem szalaggal gondosan becsomagolt válaszok. De a nővéremmel egy megkarcolt konyhaasztalnál ültünk, és régi leveleket olvastunk fel hangosan, miközben az eső elhomályosította a várost odakint.
Az első levél megríkatott minket.
A másodiknál könnyek között nevettünk, mert Clara olyan levesreceptet is mellékelt, aminek a receptjét már kívülről tudtam.
A harmadikon egy évekkel ezelőtti fénykép volt az osztályterméről. A hátuljára ezt írta: A diákjaim kérdezték, miért nem látogat meg soha a feltaláló nővérem. Azt mondtam nekik, hogy a híres emberek elfoglaltak. Gyertek, bizonyítsátok be, hogy igazam van.
A mellkasomhoz nyomtam a fotót.
– Nem voltam híres – mondtam.
„Aznak kellett volna lenned.”
– Nem – mosolyodtam el halványan. – Szabadnak kellett volna lennem.
Klára átnyúlt az asztalon, és megfogta a kezem.
„Most már az vagy.”
Nem teljesen.
De több, mint tegnap.
Azon az éjszakán, miután Clara elaludt a kanapén egy régi takaróval a térdén, én az ablaknál ültem, Daniel biztonságos telefonja pedig mellettem az asztalon volt.
23:47-kor kigyulladt.
Egy üzenet.
Nincs név. Nincs szám.
Csak hat szó.
A hely, ahol bátorságot tanultál.
Zavartan bámultam rá.
Aztán elállt a lélegzetem.
A régi obszervatórium.
Gyerekkoromban apám gyakran elvitt a városon kívüli, elhagyatott dombtetőn álló kilátóba. Egykor az egyetemhez tartozott, egy kis kupolás épület, vad fűvel és szél görbített fákkal körülvéve. A távcső már nem működött, de apám azt mondta, hogy ez nem számít.
„Nem kell tökéletes szemüveg ahhoz, hogy felnézz” – mondogatta nekem.
Itt mondtam el neki először, hogy orvostechnikai eszközöket szeretnék tervezni. Itt sírtam el magam, miután elvesztettem egy tudományos versenyt. Itt tanította meg nekem, hogy a bátorság nem a félelem hiánya, hanem az a döntés, hogy magunkkal hozzuk a félelmet és továbblépünk.
Gyengéden felébresztettem Clarát.
– Mi történt? – motyogta.
– Találkozni akar.
Azonnal felült. – Hol?
„Az obszervatórium.”
Klára arca megváltozott.
Ő is emlékezett.
– Mindig odavitt minket, miután anya sokáig dolgozott – mondta halkan. – Szendvicseket vittünk.
Daniel azt mondta, hogy sehova se menjek nélküle. Azonnal felhívtam.
A második csengésre felvette, hangjelzéssel figyelmeztette a hívását.
“Írisz?”
– Elküldte az üzenetet.
Hangosan felolvastam.
Daniel egy pillanatra elhallgatott. „Lehet, hogy ő. Az is lehet, hogy valaki, aki eleget tud a családod történetéről.”
– Jason nem ismerné azt a helyet – mondta hangosan Clara.
Ránéztem.
„Biztos vagy benne?” – kérdezte Daniel a telefonba.
Clara elvette tőlem a telefont. – Jasont semmi sem érdekelte, mielőtt Irisből Mrs. Mitchell lett. Nem ismerte a gyerekkori történeteinket, hacsak Iris nem mesélte el neki.
Nyeltem egyet. Meséltem Jasonnak a csillagvizsgálóról? Talán egyszer. A házasságunk elején, amikor még hittem, hogy az emlékek megosztása közelebb hozza egymást.
Daniel ismét megszólalt. „Óvatosan csináljuk. Elég nyilvánosan ahhoz, hogy biztonságos legyen, és elég privát módon ahhoz, hogy odamehessen. Intézek valakit, hogy legyen a közelben. Ne menj egyedül.”
– Mi – mondta határozottan Clara.
Daniel kifújta a levegőt. – Akkor mindketten.
Másnap szürke és hideg reggel érkezett.
A kilátóhoz vezető út keskenyebb volt, mint emlékeztem, helyenként repedezett, ahol a gaz benőtte a talajt. Daniel előrehajtott a saját autójával. Clara és én a sajátjukkal követtük. Egyikünk sem beszélt sokat. Mindkét kezét a kormányon tartotta, rövid, de hosszú házasságából származó jegygyűrűje minden alkalommal megcsillant a halvány fényben, amikor kanyarodott.
– Folyton azon gondolkodom, mit mondjak – mormolta.
„Apának?”
„Aki előlép az árnyékból, és apának tetteti magát.”
Az elhaladó fákat néztem.
„Mit akarsz mondani?”
Halkan, mindenféle derű nélkül felnevetett. „Azt akarom mondani, hogy utálom. Azt akarom mondani, hogy hiányzott. Meg akarom kérdezni, tudta-e, hogy anya úgy halt meg, hogy a pulóvere a párnája alá volt hajtva.”
Lehunytam a szemem.
„Ezt nem tudtam.”
– Soha nem szűnt meg szeretni őt – mondta Clara. – Még minden után sem.
A kilátó a domb tetején jelent meg, kisebb, mint az emlékeim, de még mindig állt. Fehér kupolája viharvert szürkévé fakult. Ivy felmászott az egyik falra. A régi vaskerítés befelé dőlt, mintha belefáradt volna a formájának megtartásába.
