Másnap reggel Daniel sürgősségi indítványt nyújtott be a Crown Ridge-i számla tartalmának megőrzése érdekében. Délre Hayes bíró korlátozott végzést adott ki, amely megtiltotta a dokumentumok eltávolítását vagy megsemmisítését a felülvizsgálatig.

Három órára a Crown Ridge Archívum azt állította, hogy meghibásodott a sprinklerrendszer abban a szárnyban, ahol a Whitaker Holdings az anyagait tárolta.

Daniel felhívott a hírrel.

– Nem – mondtam azonnal.

– Én sem hiszem el – felelte.

„Mennyire rossz?”

„Azt mondják, több doboz is vízkárt szenvedett. A digitális meghajtókat külön tárolták, és állítólag sértetlenek, de független ellenőrzésre van szükségünk.”

– Állítólag – ismételtem meg.

„Holnap reggel megyek oda egy bíróság által kirendelt vizsgálóval.”

„Jövök.”

Szünet következett.

“Írisz-“

„Jövök.”

Ezúttal Dániel nem vitatkozott.

A Crown Ridge Archívum a város határain túl helyezkedett el, egy csupasz platánfák sora és egy MAGÁNTELEK feliratú, kapuval ellátott út mellett. Maga az épület inkább múzeumra, mint raktárra hasonlított: mészkő homlokzat, sötétített ablakok, diszkrét kamerák az eresz alatt. Az a fajta hely volt, amit a gazdagok használtak, amikor szem elől téve el akarták rejteni a dolgaikat.

Daniel, Priya, a bíróság által kirendelt vizsgálóbíró és én kicsivel kilenc után érkeztünk.

Legnagyobb meglepetésemre Madison már ott volt.

A bejárat közelében állt sötét nadrágban és teveszínű kabátban, egyszerűen hátrafésülve. A fehér ruha nélkül, Jason nélkül az oldalán fiatalabbnak látszott. Fáradtnak. Embernek.

Daniel kissé elém lépett. – Ms. Brooks.

Madison ránézett, majd rám.

– Megadtam az irodád címét – mondta.

Priya lepillantott a telefonjára. „A névtelen bejelentés?”

Madison bólintott.

Méregetni kezdtem. – Miért?

Úgy tűnt, keresi önmagának azt az verzióját, amelyik tudja, hogyan kell válaszolni.

– Mert tegnap este Jason arra kért, hogy hazudjak – mondta. – Nem a viszonyról. Nem a pénzről. Rólad. Azt akarta, hogy azt mondjam, láttam, ahogy megsérülsz. Hogy arról beszéltél, hogy tönkreteszed. Hogy korábban már hamisítottál dokumentumokat.

A szavak megütöttek, de nem olyan mélyen, mint egykor. Talán csak bizonyos számú alkalommal érhette az embert meglepetésként a kegyetlenség, mielőtt a meglepetésből felismerés lett volna.

„És te visszautasítottad?” – kérdeztem.

„Mondtam neki, hogy időre van szükségem.”

„Ez nem ugyanaz, mint visszautasítani.”

– Nem – ismerte el a nő. – Nem az.

Mielőtt válaszolhattam volna, egy biztonsági őr nyitott ajtót. Mr. Albrightnak hívták, és olyan feszült udvariassággal viselkedett, mint akinek jogilag kellemetlenné vált a reggele. Átvezetett minket egy csendes előcsarnokon, majd egy folyosón, ahol minden lépés visszhangzott.

„Az érintett anyagokat egy szárítóhelyiségbe szállították” – magyarázta. „A tartósítási protokollt követtük.”

Daniel hangja hűvös volt. „Ki fért be tegnap a Whitaker Holdings egységébe?”

Mr. Albright habozott. „Átadom a hozzáférési naplókat a vizsgálónak.”

– Most – mondta Dániel.

A menedzser mosolya lehervadt.

Átadott egy kinyomtatott lapot.

Daniel olvasta el először. Aztán Priya. Aztán átnyújtotta nekem.

A tekintetem megtalálta a neveket.

Jason Mitchell: 16:42
Evelyn Mitchell: 17:16
Ismeretlen hivatalos vendég: 17:19

Felnéztem.

„Ki volt a vendég?”

Mr. Albright megmozdult. „A vendég Mrs. Mitchell engedélyével jelentkezett be.”

Összeráncoltam a homlokom. – Evelyné?

– Nem – mondta óvatosan. – A tiéd.

Egy pillanatra azt hittem, félrehallottam.

– Még sosem jártam itt – mondtam.

Kényelmetlenül nézett rám. „A rendszer Iris Mitchellt jelöli engedélyező félként.”

Daniel testtartása teljesen megváltozott. „Nyújtsa elő az aláíráskártyát!”

Bevezettek minket egy irattárba, ahol az egyik alkalmazott elővett egy beszkennelt belépési űrlapot. A nevem szépen, ferde kézírással állt a sorban.

Majdnem az enyém volt.

Majdnem.

De Jason elkövetett egy hibát.

A hét évvel ezelőtti csuklósérülésem után megváltozott az aláírásom. A régebbi verzión egy hosszú, ívelő C betű volt Caldwell betűben, ami a házasságom előtti szokásom volt. A hamisított változat ugyanazt a régi szerkezetet használta, amit olyan dokumentumokból másoltam ki, amiket még azelőtt írtam alá, hogy Jason megtudta volna, hogy a kezem már nem mozog kényelmesen.

Gyengéden megérintettem a papírt.

„Egy régi mintát használt” – mondtam.

Daniel a vizsgáztatóra nézett. „Dokumentáld ezt.”

A szárítóhelyiségben nyirkos karton és ipari ventilátorok szaga terjengett. Több doboz hevert nyitva fémasztalokon óvatos megvilágítás alatt. Néhány címke elmosódott, de mások olvashatók maradtak.

Igazgatótanácsi jegyzőkönyvek.
Szabadalomátruházás.
Biztosítás.
Alkalmazotti egészségbiztosítás.
Magánlevelezés.

Az utolsónál összeszorult a torkom.

A vizsgáló módszeresen dolgozott, minden egyes dobozt lefényképezett, mielőtt bármit is megmozdítottak volna. Daniel mellette állt, és pontos kérdéseket tett fel. Priya jegyzetelt. Madison az ajtó közelében ólálkodott, mintha nem lenne biztos benne, hogy joga van-e ott lenni.

Aztán megláttam.

Egy kis szürke doboz egy meggörbült mappa alatt.

A többivel ellentétben ezen nem volt nyomtatott címke. Csak fekete filctollal írt kézírás volt.

IC — SZEMÉLYES.

A kezdőbetűim.

– Dániel – mondtam.

Megfordult.

A vizsgáló lefényképezte a dobozt, majd felemelte a fedelét.

Belül borítékok, egy műanyag fóliába zárt pendrive és egy halom kék szalaggal átkötött levél volt.

Ismertem azt a szalagot.

Ez tartotta össze a függönyöket az első lakásomban, amikor huszonhat éves voltam, és azt hittem, a szerelem azt jelenti, hogy tisztán látszunk.

Remegő kezekkel nyúltam a levelekért.

Nekem címezték őket.

Mindannyian.

Iris Caldwell
Iris, kérlek, hívj!
Drága Iris
Clara kézírása megjelent néhányon. Egy régi professzoromé egy másikon. Egy főiskolai barátomé. Egy volt kollégámé a kutatólaboratóriumból.