Valaki pontosan tudta, hogyan kommunikál Halden.

Pontosan ez volt a nyomozásom tárgya.

Pontosan melyik ügyintézőben bíztam meg.

Ez nem egy véletlenszerű adathalász átverés volt.

– Hívd Ruizt! – mondtam.

Liam már csinálta.

Ruiz nyomozó kevesebb mint húsz perccel később visszatért.

Ezúttal egy másik rendőrt is magával hozott – egy Patel nevű csendes férfit, aki egy bizonyítékokat tartalmazó táskát cipelt.

Liam vitte őket autóval.

Ruiz hallgatta, miközben a birtokokról magyaráztam.

Megkért, hogy ismételjem meg az idővonalat kétszer.

Nem látszott meglepettnek.

Ez megnyugtatott.

Azoknak, akik tényekkel dolgoztak, ritkán volt idejük drámai reakciókra.

„Tudhatta a férje, hogy melyik céget bízta meg?” – kérdezte.

„Sosem mondtam el neki.”

„Láthatott egy számlát?”

„Külön számláról fizettem.”

“Felad?”

„Csak elektronikusan.”

„Telefonadatok?”

„Lehetséges. De Halden száma nem azonosítaná az ügyet.”

„Mi a helyzet a számítógépeddel?”

„Jelszóval védett.”

– Tudta a férjed a jelszót?

“Nem.”

Szünetet tartottam.

„Legalábbis én nem így gondolom.”

Ruiz bólintott.

„Még ne változtass jelszavakat.”

Pislogtam.

“Miért?”

„Ha az eszközök vagy fiókok feltörtek, a változtatások befolyásolhatják a nyomozók által megfigyelhető információkat. Összehangoljuk a következő lépéseket.”

Az ösztöneim fellázadtak.

Minden fiók leleplezettnek tűnt.

Minden egyes dokumentum szennyezett.

De igaza volt.

Először is megőrizni.

Második fellépés.

Bólintottam.

– Van még valami – mondtam.

Meséltem neki Claire-ről.

A legitim e-mail.

A lemondás.

A hamis domain.

Ruiz leírta.

„Tudna Ms. Donnelly az Apexben lévő többségi részesedésedről?”

“Igen.”

„Tudta volna, hogy el akarod hagyni a férjedet?”

Haboztam.

“Igen.”

Liam rám nézett.

– Elmondtad neki?

„Egy olyan céget auditált, amelynek a vezérigazgatója velem élt. El kellett magyaráznom, miért korlátozott a hozzáférés.”

„Megbíztál benne.”

Ez nem kérdés volt.

“Igen.”

Ruiz becsukta a jegyzetfüzetét.

„Beszélnünk kell vele.”

Egy apró nyugtalanság futott végig rajtam.

„Bellnek megvannak az elérhetőségei.”

„Majd mi intézzük.”

Felállt.

„Azt akarom, hogy pihenj egy kicsit.”

Majdnem vitatkoztam.

Aztán megláttam Liam arckifejezését.

“Finom.”

Ruiz adott nekem egy névjegykártyát.

„A közvetlen telefonszámom a hátoldalon található. Ha Mr. Hayes felveszi Önnel a kapcsolatot, ne töröljön semmit. Nem köteles válaszolni.”

„Majd felveszi velem a kapcsolatot.”

“Talán.”

„Meg fogja tenni.”

Ruiz egy pillanatig fürkészően nézett rám.

„Akkor hadd döntse el ő, mit akar írásba foglalni.”

Miután elment, Liam maradt.

Lekapcsolta a mennyezeti lámpát, és leült az ablakhoz.

– Nem kell bébiszitterkedned – mondtam.

„Jó. Nem terveztem.”

„Mit csinálsz?”

„Élveztem ezt a kiváló széket.”

Ránéztem a keskeny kórházi dönthető fotelre.

„Hatalmas, 192 centi vagy.”

„Szeretem a kihívásokat.”

„Holnap dolgod lesz.”

„Én vagyok a főnök.”

– Ez nem jelenti azt, hogy eltűnhetsz.

„Ez azt jelenti, hogy egy olyan adminisztratív struktúrám van, amely tele van rendkívül képzett emberekkel, akik gyakran emlékeztetnek arra, hogy a részleg nem fog összeomlani, ha hazamegyek.”

„Meg fog tenni?”

“Valószínűleg.”

Mosolyogtam.

Aztán összerezzent.

„Ne nevettess meg.”

„Megpróbálok kevésbé elbűvölő lenni.”

„Negyvenhárom éved volt gyakorolni.”

„Aludj, Maya.”

Egy ideig hallgattam a szoba halk zümmögését.

Odakint időnként léptek hangja hallatszik.

Liam fészkelődött a székben.

Gondolataim folyton a hamis portál körül jártak.

Ki tudta?

Claire.

Esetleg Ethan.

Valaki Haldenben.

Valaki az Apexen belül.

Az ellenőrzésem négy év kifizetéseit vizsgálta visszafelé.

De a körülöttem lévő megtévesztés aktuális volt.

Aktív.

Óvatos.

Töredékekben aludtam.

Hajnali 2:14-kor arra ébredtem, hogy álmomban apám irodája volt.

Régi diófa íróasztala mögött ült, és papírokat válogatva halmokba.

Folyton azt kérdezgettem, hogy mit keres.

Nem válaszolt.

3:02-kor egy nővér megmérte a vérnyomásomat.

4:36-kor hallottam Liam halk horkolását, és majdnem elsírtam magam a megszokott kényelemtől.

6:11-kor megszólalt a kölcsönkért kórházi telefonom.

Lefagytam.

Liam azonnal felébredt.

Egyikünk sem mozdult.

A telefon újra csörgött.

Egy nővérke az asztalon hagyta, miután elrendezte nekem.

Csak néhány ember ismerte a számot.

Liamre néztem.

Nyúlt érte.

“Várjon.”

A képernyőn az Ismeretlen hívó felirat jelent meg.

Felugrott a pulzusom.

Ruiz szavai visszhangoztak.

Nem köteles vagy válaszolni.

Hagytam, hogy csörögjön.

A hívás véget ért.

Néhány másodperc múlva megjelent egy hangposta értesítés.

Liammel csak bámultuk.

– Lehet, hogy a kórház – mondta.

„Ismeretlen számról?”

„Lehet.”

„Ez nem az, amire gondolsz.”

“Nem.”

Felvettem a telefont.

Az ujjam a hangposta ikon fölé pörgött.

Liam közelebb húzta a székét.

Megnyomtam a lejátszást.

Három másodpercig csak a háttérzaj hallatszott.

Aztán egy női hang.

Fáradt.

Gyors légzés.

„Maya, Claire vagyok.”

Elállt a lélegzetem.

Liam előrehajolt.

Az üzenet folytatódott.

„Nem tudom, mit mondott neked Halden, de ezt tőlem kell hallanod. Nem mondtam le.”

Szünet.

„Kizártak az auditálásból.”

Megszorítottam a kezem a telefon körül.

Claire hangja halkabb lett.

„Három héttel ezelőtt találtam egy dokumentumot az Apex nyilvántartásában, ami nem volt része az általad küldött fájloknak. Valaki beillesztette az archívumba.”

Vett egy mély lélegzetet.

„Azt hittem, tévedés. Aztán megláttam az aláírásokat.”

Liam rám nézett.

Nem tudtam mozdulni.

Claire folytatta.

„Maya, a Northline-i kifizetések miatt nem kellene aggódnod.”

Újabb szünet.

Aztán a szavak, amiktől csak bámultam a reggel szürke fényébe.

„Mielőtt kizártak volna, lemásoltam a dokumentumot.”

Remegett a hangja.

„Ez egy vagyonkezelési szerződés módosítása, két hónappal az apád halála előtt kelt.”

Éreztem, ahogy a szoba megdől.

„És Maya…”

Claire nyelt egyet.

– Az apád aláírása rajta van.

Az üzenet véget ért.

Néhány másodpercig sem Liam, sem én nem szólaltunk meg.