„Amint véget ér az emlékmű, az emberek abbahagyják a keresést. Én a Northstart választom, megvárjuk a jogi nyilatkozatot, és akkor a biztosítás fizet.”

Brooke megkérdezte, mi történik, ha a tűzoltók felfedezik, hogy megszöktem.

Grant nevetett.

„Lena alig tud lépcsőzni. Nem egy hegyen mászik át ebben az állapotban.”

Kikapcsoltam a felvételt.

Noah egy emelettel alattam lévő inkubátorban aludt, egy kis oxigéncsövön keresztül lélegezve, mert az apja úgy döntött, hogy egyikünk sem élheti túl.

Már nem akartam bosszút állni.

Azt akartam, hogy Grant ne irányíthassa még egy órával az életünket.

Shaw seriff elfogatóparancsot szerzett Grant és Brooke ellen. Mivel Brooke együttműködött, beleegyezett, hogy mellette marad az emlékmű alatt, miközben a rendőrök minden kijáratot figyelnek.

Nathan azt akarta, hogy a kórházban maradjak.

– Grant azt hiszi, hogy halott vagy – mondta. – Ez védelmet nyújt neked.

„Ez lehetővé teszi számára, hogy egy üres koporsó mellett álljon, és beszéljen helyettem.”

„Most volt a műtéted.”

„Tudom.”

Az orvosom vonakodva beleegyezett egy rövid, felügyelt utazásba, ha kerekesszéket használok, és utána azonnal visszatér.

Azon az estén megjelent az élő megemlékezés tesztfelvétele az interneten. Egy kamera mutatta a fehér liliomokkal díszített kápolnát, a gyermekkori fényképeimet és a piros télikabátot, amelyet az utolsó nyilvános szereplésemkor viseltem.

Az üres koporsó a Northstar kék-ezüst emblémája alatt állt.

Grant a feltételezett halálomat egy vállalati prezentációvá változtatta.

Shaw seriff belépett egy ruhatáskával, benne egy egyszerű fekete ruhával.

„A rendőrkapitányság a szolgálat megkezdése előtt elhelyezkedik” – mondta. „Amint Grant biztonságba került, beléphetnek. Addig senki sem láthatja őket.”

Nathanre néztem.

Még mindig nem tudtam, hogy valóban az apám-e. Nem értettem, miért választott el minket anyám, vagy mit tud róla Grant.

De egy égő erdőbe vonult be, hogy megtaláljon, miután a férjem elhajtott.

Visszafordultam Shaw seriffhez.

„Készítsd elő a hátsó bejáratot.”

Tanulmányozta az arcomat.

„Biztos vagy benne?”

„A saját megemlékezésemen veszek részt.”

4. rész: A nő, aki besétált a saját emlékművébe

Grant pontosan tizenegy órakor kezdte a beszédét.

A kápolna mögötti szobából néztem, ahogy Shaw seriff helyettesei biztosították a kijáratokat. Nathan a kerekesszékem mellett állt, egyik kezét a fogantyúkon nyugtatva.

A monitoron keresztül láttam munkatársakat, pilótákat, ápolókat, igazgatósági tagokat és családokat, akiknek a gyermekeit Northstar szállította orvosi vészhelyzetek során.

Azért jöttek, hogy megtiszteljenek engem.

Grant azért jött, hogy örököljön engem.

A kezét az üres koporsóra helyezte.

„Lena úgy hitte, hogy a Northstar több, mint egy cég” – mondta. „Ez az édesanyja öröksége és a családunk jövője.”

Pontosan a megfelelő helyen elcsuklott a hangja.

Brooke az első sor közelében állt feketében. Rosszul nézett ki, de Grant túl magabiztosnak tűnt ahhoz, hogy észrevegye.

„Bár senki sem pótolhatja a feleségemet, kértem az igazgatótanácsot, hogy engedélyezzék számomra, hogy folytassam a munkáját megbízott vezérigazgatóként.”

Több igazgatósági tag nyugtalan pillantást váltott.

Grant folytatta.

„Brooke Ellis beleegyezett, hogy mellettem dolgozik operatív igazgatóként. Együtt megvédjük mindazt, amit Lena felépített.”

Shaw seriff rám nézett.

„A rendőrcsapat készen áll.”

Óvatosan felkeltem a kerekesszékből. Fájdalom hasított a gyomromba, de nem voltam hajlandó belépni a saját, takaró alatt rejtőző emlékművömbe.

Nathan felajánlotta a karját.

A kápolna ajtaja kinyílt.

Először csak a hátsó sorban ülők vettek észre. Az arckifejezésük zavartságból hitetlenkedésbe váltott.

Aztán valaki felnyögött.