1. RÉSZ

Azon az estén, amikor Álvaro bejelentette, hogy egy másik nő és a kisbabája költözik be a felesége házába hat hónapra, még annyi tisztesség sem volt benne, hogy a szemébe nézzen.

– Készítsd elő a vendégszobát szombatra – mondta, miközben a telefonját lapozgatta. – Irene most szülte meg a babát. Egy darabig itt marad, és te segíthetsz neki.

Laura letette a kávéscsészéjét a konyhapultra. Egy világos házban laktak Pozuelo de Alarcónban, Madrid külvárosában, egy kis kerttel, amit négy évvel a házasságkötése előtt vásárolt. Addig a pillanatig mindig „otthonunknak” nevezte azt a helyet. Hirtelen már nem így érzett.

– Azt mondod, hogy úgy döntöttél, hogy én fogok gondoskodni Irene babájáról?

Álvaro végül bosszúsan felnézett.

–Otthonról dolgozol. Rugalmas munkaidőd van. Ne csinálj belőle nagy ügyet.

Irene nem csak egy barát volt. Ő volt az a nő, akinek a neve megjelent Álvaro képernyőjén 00:30-kor, aki kifogásokat talált arra, hogy megérintse a karját a céges vacsorákon, és aki hónapokkal korábban Laurára mosolygott, miközben azt mondta: „Álvaro mindent elmond nekem.”

Laura minden alkalommal ugyanazt a választ adta, amikor megkérdezte: féltékenység, bizonytalanság, képzelgés.

Most a tető alá akarta hozni.

– Hat hónap? – kérdezte Laura.

-Legfeljebb.

– És hol fog aludni?

– A vendégszobában. Saját fürdőszobával. Logikus.

Laura néhány másodpercig figyelte. Aztán elmosolyodott.

– Tökéletes. Szólj az időről.

Álvaro azonnal ellazult. A mosolyt engedelmességnek nézte.

Amit nem tudtam, az az volt, hogy Laura 6 héttel korábban már abbahagyta a vitatkozást.

Először egy 18 700 eurós átutalást fedezett fel a közös számlájukról. Aztán egy másik 9400 eurót. Később pedig szállodák bérét fizette ki Salamancában és Barcelonában olyan randevúk során, amikor Álvaro azt állította, hogy munkahelyi konferenciákon vesz részt. Ahelyett, hogy szembesítette volna, Laura felhívta Marta Rivast, az ügyvédet, aki a 29 éves korában két partnerrel alapított technológiai cég eladását intézte.

Együtt követték a nyomot.

Kilenc hónap alatt közel 64 000 eurót utaltak át egy újonnan létrehozott cégnek. A cég vagyonfelügyelője Irene Salcedo volt.

És a ház, amelyet Álvaro a sajátjának nevezett, kizárólag Laura nevére volt bejegyezve. A házasság előtt vette, a részvényei eladásából származó pénzből.

Ugyanazon az éjszakán, miközben Álvaro békésen aludt, Laura ezt írta Martának:

„Szombaton érkeznek. Azt akarom, hogy minden készen álljon.”

1 perc múlva jött a válasz:

„Az. És ne feledd: ne vitatkozz. Hadd beszéljenek ők.”

Szombat reggel Laura kitakarította a házat, fehér virágokat helyezett el az ebédlőben, és új törölközőket hajtogatott a vendégszobában. Álvaro elragadtatva megcsókolta a homlokát.

-Tudtam, hogy végül észhez térsz.

12:07-kor egy fekete autó állt meg az ajtó előtt.

Irene hatalmas szemüvegben, babatáskával a kezében, elégedett mosollyal jött le a lépcsőn. Mögötte két nagy bőrönd, egy összecsukható kiságy és több doboz jelent meg.

Álvaro odaszaladt, hogy segítsen neki.

Laura mozdulatlanul állt az ajtóban.

Mert látva, hogy a házába özönlik a poggyász, megértette, hogy Irene nem segítséget kérni jött.

Úgy jöttem, hogy azt hittem, már nyertem.

És egyikük sem tudta, ki fog csengetni este 6-kor.

2. RÉSZ

Kevesebb mint három óra alatt Irene úgy viselkedett, mintha évek óta ott lett volna. Kicserélte a termosztátot, elfoglalta Laura parkolóhelyét, és otthagyott egy bevásárlólistát a hűtőben.

– Kimerült leszek a babával – mondta. – Álvaro említette, hogy gondoskodhatsz az étkezésről.

Laura nem válaszolt.

A határt akkor érték el, amikor Irene kopogás nélkül lépett be az irodájába.

–Szükségem lesz erre a szobára. Jobb a fény a gyereknek.

– Az irodám?

–Álvaro azt mondta, hogy ez a ház gyakorlatilag az övé is.

Laura becsukta a laptopját.

Délután 5:58-kor Álvaro megjelent a nappaliban egy üveg cavával. Irene leült mellé, miközben a baba a bölcsőben aludt.

Este 6-kor megszólalt a csengő.

Laura nyitotta ki.

Marta Rivas lépett be egy mappával a kezében. Egy közjegyző kísérte el, hogy dokumentálja több dokumentum átadását.

Álvaro elvesztette a színét.

Laura letette az asztalra az elkészített válókeresetet, az ingatlan-nyilvántartási dokumentumokat és egy hivatalos kérelmet.

– A hat hónapos terveid megváltoztak.

Irene Álvaróra nézett.

– Azt mondtad, hogy a ház fele a tiéd.

Laura elővette a bankszámlakivonatokat.

– És ez a 64 000 euró, ami végül a te cégedhez került, Irene.

Álvaro kinyitotta a száját.

Laura félbeszakította:

– Most pedig a te verziódat szeretném hallani.

3. RÉSZ

Néhány másodpercig senki sem mozdult.

A baba halkan felnyögött a bölcsőből, és ez a hang, annyira eltávolodott a felnőttek feszültségétől, még abszurdabbá tette a jelenetet. Irene a részletekre nézett. Aztán Álvaróra nézett. Az anyja, aki addig üvegeket és takarókat pakolt egy kosárba, egy muszlinkendőt tartott a kezében.

Álvaro reagált először.

–Ez őrület, Laura. Egy baba előtt adsz elő egy műsort.

– Nem – felelte –, ti okoztátok ezt a látványosságot azzal, hogy két bőröndöt, egy bölcsőt és a fél életeteket elhoztátok egy olyan házba, ami nem a tiétek.

– Az én házam is.

Marta kinyitott egy egyszerű cetlit az Ingatlan-nyilvántartásból, és otthagyta előtte.

– Nem egészen. A házat Laura vásárolta a házasságkötés előtt, és a különvagyonába tartozik. Senki sem mondja, hogy ma este el kell tűnnöd. Az idézés felvázolja a szükséges lépéseket, és a per folytatódik. De a legjobb lenne, ha abbahagynád a társtulajdonosként való feltüntetést.