Irene kétszer is elolvasta Laura nevét a dokumentumban.

– Álvaro, azt mondtad, hogy ezt együtt vettétek.

Nem válaszolt.

– Azt mondtad, hogy törleszted a jelzáloghitelt.

Laura rövid, örömtelen nevetést hallatott.

– 5 éve nem volt jelzáloghitel.

Irén arca megváltozott.

Addig a pillanatig Laura azt hitte, a nő mindent tud. Hogy minden arrogáns gesztus, minden késő esti üzenet és minden mosoly a vacsorákon egy közös terv része. De kezdett megérteni valami ennél is nyugtalanítóbbat: Álvaro nemcsak hazudott a feleségének. Egy másik valóságot is teremtett Irene számára.

„Mit mondtál még neki?” – kérdezte Laura.

– Nem tartozol neki semmilyen magyarázattal – mondta Álvaro.

Irén felállt.

– Igen, tartozik nekem.

Az anyja leterítette a muszlinvászont a kanapéra, és elkezdte becsukni az egyik táskát.

Megyünk.

– Várj – mondta Álvaro.

– Nem – felelte Irene anélkül, hogy ránézett volna. – Először én akarom tudni.

Marta az asztalnál maradt, csendben. Laura is. Nem kellett nyomást gyakorolniuk egymásra. Elég volt, hogy teret engedjen a hazugságok összecsapásának.

Irén mély levegőt vett.

– Azt mondtad, hogy te és Laurát gyakorlatilag egy éve külön éltetek.

Laura a férjére szegezte a tekintetét.

– Gyakorlatilag elkülönülve?

Álvaro végigsimított a haján.

– Hónapok óta rossz volt a kapcsolatunk.

– Három hónappal ezelőtt lefoglaltál egy hétvégét San Sebastiánban a házassági évfordulónkra – mondta Laura. – Különös módja az elválásnak.

Irén hátrébb lépett.

– Azt is mondtad, hogy nem akart gyerekeket, és ezért ért véget a házasságod.

Laura elsápadt, de nem sütötte le a tekintetét.

Ez az ítélet különösen kegyetlen volt. Álvaro tudta, milyen fájdalmas volt számára eldönteni – miután évekig halogatta az anyaságot a munka és számos nehéz beszélgetés miatt –, hogy nem akar gyereket hozni egy egyre bizonytalanabb kapcsolatba. Megesküdött, hogy tiszteletben tartja a döntését. Most egy intim választásból egy kényelmes történetet csinált, hogy áldozatként mutassa be magát.

– Az a miénk volt – mondta Laura nagyon lassan. – Nem volt jogod azzal igazolni magad.

Álvaro megpróbált közelebb lépni, de a lány felemelte a kezét.

– Egy lépést sem.

Irene a dühtől kezdett sírni, nem a törékenységtől.

– És a pénz?

Álvaro a kivonatokra nézett.

– Ez egy befektetés volt.

„Mibe fektetünk be?” – kérdezte Laura.

– Irene üzletében.

– Akkor könnyű lesz bebizonyítani.

Marta kinyitott egy másik mappát.

Összegyűjtötték a számlákat, átutalásokat és tranzakciókat, amelyek az Irene által hónapokkal korábban megnyitott kis rendezvényszervező ügynökséggel kapcsolatosak voltak. Egyes összegek legitim befektetések lehettek. Mások azonban szállodákhoz, ékszerüzletekhez, éttermekhez és személyes kifizetésekhez kapcsolódtak. Laura senkit sem vádolt meg semmivel, amit ne tudott volna bizonyítani. Marta hetekig ismételgette ezt neki: a papírmunka majd beszél helyette.

Irene elvett egyet a kivonatok közül, és összevonta a szemöldökét.

– Mindezt nem kaptam meg.

Álvaro elfordította a fejét.

-Természetesen.

– Nem. A cégem 31 ezret kapott. Hol van a többi?

Laura most először látott valódi félelmet a férje arcán.

Márta közbelépett.

– Ezt a teljes banki dokumentációval kell tisztázni.

Álvaro finoman megkocogtatta a tenyerével az asztalt.

–Elég. Laura, szólj az ügyvédednek, hogy menjen el. Te és én megoldjuk ezt.

Ránézett, és rájött, hogy még mindig semmit sem ért.

Álvaro nyolc éven át minden vitát tárgyalássá változtatott. Ha elfelejtett egy ígéretet, virágot vett. Ha heteket késett, vacsorát szervezett. Ha Laura gyanította, hogy valami nincs rendben egy üzenettel, bűntudatot keltett benne, amiért rákérdezett. Mindig volt valami magyarázat, egy gesztus, egy módja az időhúzásnak, amíg Laura el nem kezdett kételkedni magában.

De aznap délután már nem tárgyalt.

„Nem akarom megjavítani” – mondta. „Rendben be akarom fejezni.”

– Eldobsz 8 évet egy barátodért, akinek segítek?

Irén hitetlenkedve nézett rá.

– Egy barát?

Ez a mondat volt az, ami végül lerombolta a látszatot.

– Mondd el neki az igazat – követelte Irene.

Álvaro hallgatott.

Irén keserűen nevetett.

– Nincs rá szükség. Már kimondtad anélkül, hogy megszólaltál volna.

Az anyja egy bőröndöt tolt a bejárat felé. Irene óvatosan kivette a babát a bölcsőből, a mellkasára fektette, majd felvette a táskát.

Álvaro közbelépett.

– Így nem mehetsz el.

– Azért jöttem, mert biztosítottál róla, hogy Laura beleegyezik, hogy csak egy tetőt osztotok meg, és hogy ez a ház a válás után a tiéd lesz.

Laura szúrást érzett a gyomrában.

Nem meglepő módon. Akkoriban már szinte semmi sem lephette meg. Ami fájt neki, az az volt, hogy hallotta a jövőt, amelyet Álvaro az örökségét felhasználva tervezett színpadként.

„És az irodámat is megígérte neked?” – kérdezte.

Irén lenézett.

– Azt mondta, hogy alig használtad.

Laura lassan bólintott.

– Vannak olyan napok, amikor 10 órát dolgozom ott.

Irén összeszorította az ajkait.

-Nem tudtam.

Nem volt köztük ölelés. Nem volt azonnali megbocsátás, nem látszott a szolidaritás. Irene átlépte a határokat, és részt vett valamiben, amiről tudta, hogy fájdalmat okozhat neki. De Laura azt is megértette, hogy a köztük lévő férfi az események különböző verzióit szította, mert arra volt szüksége, hogy mindkét nő más hazugságban higgyen.

– Vidd a holmidat! – mondta Laura. – És a gyereket is. Neki ehhez semmi köze.