Igaza volt. A férjem, az az ember, akivel tíz évet osztottam meg, akivel a jövőmet terveztem, az imént egy üvegkoporsóba zárt. Az agyam még mindig küzdött, hogy feldolgozza az árulás felfoghatatlan mértékét. A férfi, aki reggel még a nyakamat csókolta, hidegvérrel végignézte, ahogy megfulladok, csak azért, hogy rátehesse a kezét a cégemre és a vagyonomra.
A lábaim remegtek, amikor felálltam. A vidéki birtok hatalmas és elszigetelt volt, a legközelebbi szomszéd mérföldekre lakott. Magda a karomnál fogva vezetett a cselédlépcső felé. Tudtuk, hogy nem használhatjuk a főbejáratot, sem a kamerákkal megfigyelt felhajtót. A férjem – akit mostantól csak a gyilkosomként tudtam azonosítani – okos volt, biztosan telepített új biztonsági rendszereket, amelyekről én nem is tudtam.
– A régi autóm a hátsó fészer mögött parkol – mondta Magda, miközben egy sötét, durva szövetből készült kabátot terített a vizes vállamra. – Nincs benne nyomkövető, mint a maga luxusautóiban. Azzal el tudunk menekülni.
Az éjszaka sötét volt és viharos. A szakadó eső elrejtette a könnyeimet és a lépteink zaját, miközben a sárban botladozva a fészer felé rohantunk. Amikor beszálltunk Magda húszéves, rozsdás autójába, és a motor köhögve, de életre kelt, először éreztem egy apró reménysugarat. Ahogy magunk mögött hagytuk a birtok vaskapuit, a rettegést lassan felváltotta valami egészen más. Valami sötét, forró és megállíthatatlan érzés. A düh.
– Hová menjünk? A rendőrségre? – kérdezte Magda, miközben a sötét, kanyargós erdei úton vezetett. A keze olyan erősen szorította a kormányt, hogy az ujjpercei elfehéredtek.
– Nem – válaszoltam, és a saját hangom hidegsége engem is meglepett. – Ha most a rendőrségre megyünk, letagad mindent. Azt fogja mondani, hogy hisztérikus vagyok. Azok a papírok, amiket aláírtam, jogilag tökéletesek voltak. A legdrágább ügyvédeket fogja felfogadni, és a végén elhiteti a világgal, hogy megőrültem. Nem, Magda. Neki hinnie kell abban, hogy a terve sikerült. Hinnie kell, hogy halott vagyok.
Magda egy eldugott, olcsó út menti motelbe vitt a város szélén, ahol készpénzzel fizetett egy szobáért, és senki sem kért tőlünk iratokat. A szoba dohos volt, a tapéta mállott, de abban a pillanatban a világ legbiztonságosabb helyének tűnt. Lezuhanyoztam, hogy lemossam magamról a halál és az üvegkamra vízének szagát. Amikor a forró víz a bőrömre ért, végre megengedtem magamnak, hogy összeomoljak. Némán zokogtam a csempének dőlve, elsiratva tíz év hazugságát, a férfit, akit szerettem, és az életet, ami egy órával ezelőtt még az enyém volt. De amikor kiléptem a zuhany alól, a gyász eltűnt. Csak a tiszta, jéghideg elszántság maradt.
Kértem Magdától egy feltöltőkártyás telefont, amit a motel recepciójánál vett. Csak egyetlen embert hívhattam, akiben feltétel nélkül megbíztam. Dávid nemcsak a cégem vezető jogtanácsosa volt, hanem a néhai apám legjobb barátja is. Olyan ember, aki a törvényt fegyverként forgatta, és akinek a hűsége megvásárolhatatlan volt.
Amikor Dávid meghallotta a hangomat, és elmondtam neki, mi történt, hosszú másodpercekig csend volt a vonal másik végén. Majd egyetlen, halk, de fenyegető mondatot mondott: „Maradj ott, ahol vagy. Fél órán belül érted megyek.”
Dávid nem a motelbe jött fel, hanem egy diszkrét fekete autóval várt ránk a parkolóban. Egy biztonságos házba vitt minket, ami a saját nevén volt, messze a férjem radarjától. Ott, a nappali tompa fényében elmeséltem mindent részletesen. A meglepetést, az üvegkamrát, a lassan emelkedő vizet, az aláírt papírokat és a férjem hideg mosolyát, amikor hátat fordított nekem, hogy meghaljak.
– A férjed, Márk, mindig is kapzsi volt, de azt nem gondoltam, hogy pszichopata – mondta Dávid, miközben a szemüvegét törölgette. – Ha a papírok nála vannak, és a vízszintet visszacsökkentették… biztos vagyok benne, hogy visszament a birtokra, hogy eltüntesse a “holttestedet”. Amikor rájött, hogy az üvegkamra üres, valószínűleg pánikba esett. De mivel nem hívtad a rendőrséget, most abban a hitben ringatja magát, hogy elmenekültél, és talán félsz előállni. Viszont a papírok, amiket aláírtál, a kezében vannak. Ha gyorsan akar cselekedni, még a héten megpróbálja átvenni az irányítást a cég felett.
– Mit tegyünk? – kérdeztem, miközben Magda forró teát tett elém. – Csapdát állítunk neki – felelte Dávid, és a szemeiben megcsillant az a ragadozó ösztön, ami miatt a város legjobb ügyvédjének tartották. – Hagyjuk, hogy besétáljon a cég igazgatótanácsi ülésére azokkal a papírokkal. Hagyjuk, hogy bejelentse az eltűnésedet, és követelje a jogait. Amint megpróbálja felhasználni a zsarolással kikényszerített dokumentumokat, és hamis nyilatkozatot tesz a sorsodról, rácsapjuk a ketrec ajtaját. De ehhez Magda tanúvallomására is szükség lesz, és a rendőrséget is be kell vonnunk. Viszont a saját feltételeink szerint.
A következő három nap egy feszült, idegőrlő sakkjátszma előkészületeivel telt. Dávid felvette a kapcsolatot egy magas rangú rendőrtiszttel, akiben megbízott. Bemutattuk neki Magda vallomását, és Dávid titokban kiküldött egy nyomozócsoportot a vidéki birtokra, miközben a férjem nem volt ott. Megtalálták az üvegkamrát. Bár Márk próbálta letisztítani, a szakértők megtalálták a vészleeresztő rendszer nyomait, az ujjlenyomataimat az üveg belső oldalán, ahol kétségbeesetten dörömböltem, és a cipőm sarkának karcolásait. A bizonyítékok szilárdak voltak. Márk börtönbe fog kerülni. De én nem csak igazságszolgáltatást akartam. Azt akartam, hogy a saját szememmel lássam, ahogy minden, amiért ölni volt hajlandó, porrá hullik a kezei között.
