Elérkezett a péntek, az igazgatótanács rendkívüli ülésének napja. Dávid informátorai szerint Márk összehívta a részvényeseket és az igazgatókat. A hír már keringett, hogy velem „szörnyű baleset” történt. Márk zseniális színjátékot játszott. Állítólag egy hajókirándulás során a viharos tengerbe estem, és a testemet nem találták meg. Bár hivatalosan nem nyilvánítottak halottá, a papírok, amiket aláírtam, felhatalmazták őt a teljes vagyon- és cégvezetésre vészhelyzet esetén.
A cég hatalmas üvegépületének földalatti parkolójában ültem egy sötétített ablakú furgonban, Dávid és két nyomozó társaságában. A szívem a torkomban dobogott, de nem a félelemtől, hanem a várva várt reváns ízétől. Egy kis monitoron keresztül élőben néztük az igazgatótanácsi terem biztonsági kamerájának képét.
Láttam, ahogy Márk belép a terembe. Tökéletesen szabott, sötét öltönyt viselt, az arcán a gyász és a komolyság mesterséges, de tökéletesen megformált maszkja ült. Megköszörülte a torkát, és a terem elcsendesedett. – Tisztelt Hölgyeim és Uraim – kezdte, és a hangja finoman, mesterkélten megremegett. – Mindannyian tudják, milyen tragédia ért engem és a családomat az elmúlt napokban. A feleségem, a cégünk alapítója és szíve, egy szörnyű baleset áldozata lett. Bár a reményt sosem adjuk fel, a valóság az, hogy a cég nem maradhat vezető nélkül ezekben a nehéz időkben.
Láttam, ahogy kinyit egy bőrmappát, és kiveszi azokat a papírokat. Ugyanazokat a papírokat, amiket az üvegkamra ajtajának résén csúsztatott be nekem, miközben a víz már a torkomat nyaldosta. – A feleségem, mintha megérezte volna a bajt, hetekkel ezelőtt rám ruházta a teljes döntéshozatali jogkört, valamint a részvényeinek százalékos irányítását. Ezek a dokumentumok hitelesek, ügyvéd által ellenjegyzettek, és feljogosítanak engem arra, hogy a mai naptól átvegyem a vezérigazgatói posztot.
Dávid a furgonban felém fordult, és biccentett. – Ideje menni.
Két rendőrnyomozó kíséretében szálltam be a liftbe. Ahogy a fülke emelkedett a legfelső emelet felé, becsuktam a szemem, és egy pillanatra újra éreztem a jéghideg vizet, a pánikot, a levegő hiányát. Majd kinyitottam a szemem, és a víz emléke eltűnt. Helyét átvette a tűz.
A tanácsterem dupla tölgyfa ajtaja zárva volt. A két rendőr diszkréten a háttérben maradt, Dávid pedig megragadta a kilincset, és lendületesen kitárta az ajtót.
A teremben éppen egy idősebb igazgatótanácsi tag hajolt a dokumentumok fölé, az orrára tolva az olvasószemüvegét. Márk magabiztosan állt az asztalfőn.
Amikor beléptem a terembe, a csend olyan hirtelen és mély lett, mintha egy vákuum szippantotta volna el a hangokat. A tűsarú cipőm kopogása a mahagóni padlón úgy zengett, mint a vészharang.
Márk tekintete rám szegeződött. Az a magabiztos, hideg, számító maszk, amit annyira gyűlöltem, egyetlen másodperc alatt darabokra hullott. Az arca papírfehérré vált, a szája enyhén kinyílt, és a szemei akkorára tágultak a hitetlenkedéstől, mintha kísértetet látott volna. És egy bizonyos szempontból azt is látott. A feleségét, akit megölt a saját elméjében.
– A halálomról szóló hírek erősen túlzóak voltak, Márk – mondtam tiszta, hideg, és tökéletesen nyugodt hangon.
Az igazgatótanács tagjai kapkodták a levegőt, székeket toltak hátra, suttogás és döbbenet hulláma söpört végig a termen. – Elena… – suttogta Márk. A hangja rekedt volt, mint akit fojtogatnak. Hirtelen egy lépést hátrált, mintha a puszta jelenlétem fizikailag megégette volna. – De te… a tengeren… a baleset…
– Egy baleset? Így hívod az üvegkamrát a vidéki birtokon? – Lassan az asztalhoz sétáltam, és egyenesen a szemébe néztem. Láttam benne a teljes, megsemmisítő pánikot. Ugyanazt a pánikot, amit én éreztem a víz alatt. – Vagy talán az a baleset, hogy a papírok, amiket zsarolással és gyilkossági kísérlettel csikartál ki belőlem, most bizonyítékként hevernek itt ezen az asztalon?
Mielőtt Márk válaszolhatott volna, a két nyomozó belépett a terembe. – Márk Károlyi? – szólalt meg a magasabbik detektív. – Ön le van tartóztatva emberölés kísérlete, zsarolás, és okirathamisítás alapos gyanújával. Kérem, tegye a kezeit a háta mögé.
Márk nem próbált menekülni. A térdei megrogytak, és úgy esett össze a székébe, mint egy rongybaba. Amikor a hideg fémbilincs kattant a csuklóján, egyetlen szót sem szólt. Csak engem nézett. Már nem volt benne felsőbbrendűség, sem kegyetlenség. Csak a bukott ember szánalmas, reszkető félelme.
Ahogy kivezették a teremből, a tekintetünk még egyszer, utoljára találkozott. Nem mondtam semmit. Nem volt rá szükség. A hallgatásom a végső ítélet volt felette.
A teremben lévő fejetlenséget Dávid csillapította le, miközben én az ablakhoz sétáltam, és lenéztem a városra. Életemben először éreztem úgy, hogy valóban szabad vagyok.
Az elkövetkező hónapok a bírósági tárgyalások, a válás és a médiavihar jegyében teltek. Márk ügyvédei megpróbálták enyhíteni a büntetést, de a bizonyítékok megdönthetetlenek voltak. Magda vallomása a bíróságon a legtisztább, legőszintébb dolog volt, amit valaha hallottam. Amikor a bíró kihirdette az ítéletet – tizenöt év letöltendő börtönbüntetés, feltételes szabadlábra helyezés lehetősége nélkül –, Márk a padlót bámulta. Én pedig végleg lezártam a múltamat.
Nem sokkal a tárgyalás után Magdát behívattam az irodámba. Amikor belépett, még mindig az a szerény, halk szavú nő volt, aki tíz éven át láthatatlanul mozgott a házamban. – Magda, kérlek, ülj le – mutattam a velem szemben lévő kényelmes bőrfotelra.
