Ramiro az arcukon kereste azokat a gyerekeket, akikre emlékezett. Mateo 28 éves volt, és a cég terjeszkedését irányította. A 27 éves Julián fejlesztette ki azt a rendszert, amelyet az útvonalak és a szállítások nyomon követésére használtak. A 26 éves Inés ügyvéd volt, és szerződéseket tekintett át. A 25 éves Sofía kezelte a pénzügyeket.

– Én vagyok az apja – mondta Ramiro, nem tudván, melyikükre néz.

– Tudjuk, ki maga – felelte Inés.

Nem sikított. Ezért beszélgettek tovább a közelben többen is anélkül, hogy észrevették volna, mi történik. Ramiro viszont úgy érezte, hogy az egész terem elcsendesedik.

– Az anyjuknak biztosan el kellett mondania nekik, miért mentem el.

Máté megrázta a fejét.

– Azt mondta, hogy a te döntésed. Utána várjuk a hívásaidat. Nem kellett volna semmi mást mondania.

Ramiro a születésnapokról, az iskolákról, a nélküle zajló életről akart kérdezősködni. Sofia lenézett a borítékra, amit Celia a testéhez szorított.

„Behozták az ajánlatot?” – kérdezte. „Holnap átnézhetjük az irodában.”

Celia mosolya visszatért az arcára. Másnap bemutatott egy tervet, amelynek keretében ingatlancége földet vásárolna új elosztóközpontok építéséhez. Ramiro beszélt a tapasztalatairól és a közös növekedés lehetőségéről. Lucía meghallgatta, jegyzetelt, és elkérte a felajánlott földterületre vonatkozó pénzügyi kimutatásokat és szerződéseket.

– Ez időbe fog telni – mondta Celia.

– Akkor időbe telik – felelte Lucía.

Távozóban Ramiro utolérte a volt feleségét a folyosón.

– Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen messzire jutsz.

„Én sem tudtam, meddig mehetünk el” – mondta.

A többes szám fájt neki. Lucía elsétált, hogy felvegye az egyik menedzserének a telefonját, Ramiro pedig a négy testvér bejáratánál lógó fényképét bámulta. Liszttel borítva, amint segítettek kipakolni a dobozokat az első bérelt lakásban.

A következő héten Julián áttekintette az ajánlatban szereplő ingatlanok nyilvános nyilvántartását. Sofía összehasonlította a Celia által megadott adatokat a tranzakcióhoz szükséges kifizetésekkel. Két ingatlanon zálogjogot és olyan adósságokat találtak, amelyeket a Beltrán cég nem hozott nyilvánosságra. Az Abasto Norte által fizetett előleg lehetővé tette Ramiro és Celia számára, hogy fedezzék a sürgős kiadásokat, míg Lucía cégének egy halasztott projektje maradt volna.

Inés behívta a testvéreit az irodába.

– Nem fogom gyanúsítani anyát – mondta. – A teljes dokumentumot akarom.

Mateo beszélt az ingatlan tulajdonosaival. Felfedezte, hogy Celia még mindig tárgyal a megvásárlásukról, annak ellenére, hogy a javaslatban elérhető eszközként tüntette fel őket. Sofía talált még valamit: egy banknak küldött dokumentumot, amelyben az Abasto Norte várható jövedelme szerepelt, mintha a partnerséget már jóváhagyták volna.

Lucía délután elolvasta a dossziét. Aztán megkérte Ramirót és Celiát, hogy jöjjenek vissza.

„Írásban is elutasíthattuk volna az ajánlatot” – mondta Mateo. „Nem kell találkoznod velük.”

– Szeretném hallani a magyarázatodat mindenki előtt, aki alá fogja írni a határozatot.

Ramiro meg volt győződve arról, hogy megbeszélik a határidőket. Celia egy másik mappát vitt, és ő szólalt meg először, ragaszkodva ahhoz, hogy a földet hamarosan lefoglalhatják. Inés elé tette a feljegyzések másolatait.

– Ez az ingatlan még mindig valaki más nevére van bejegyezve. Jelzálog van rajta. És a cégünk adatait használták fel arra, hogy engedély nélkül finanszírozást igényeljenek.

Celia Ramiróra nézett.

– Mondd meg nekik, hogy ez normális egy tárgyalás során.

„Nem tudtam a banki jelentkezésről” – válaszolta.

Lucía mindkettőjüket figyelte. Évekig emlékezett, hogyan reagált Ramiro, amikor rámutatott az elveszett pénzre: addig elnézett, amíg Celia meg nem szólalt helyette.

– Talán nem tudtad – mondta Lucia. – Most már tudod.

A találkozó megállapodás nélkül ért véget. Aznap este Ramiro felhívta Celiát az irodájából. A nő elismerte, hogy a cégnek problémái vannak, de ragaszkodott hozzá, hogy az Abasto Nortéval kötött megállapodás megoldja azokat. Amikor Ramiro megkérdezte, miért használta fel engedély nélkül Lucía adatait, Celia ököllel az asztalra csapott.

– Mert azt mondtad, hogy még mindig meg tudod győzni. Hetek óta arról beszélsz, hogy hogyan nézett rád régen.

Ramiro nem válaszolt. Celia folytatta, egyre kevésbé óvatos hangon. Emlékeztette rá, hogy amikor elkezdődött a kapcsolatuk, elmondta neki, mennyi pénz van a Lucíával közös számláján. Ebből a pénzből indították el első vállalkozásukat. Ramiro tudta, hogy kivette; 15 éven át „első befizetésnek” nevezte, hogy ne gondoljon arra, honnan származik.

„Lucíának ott voltak a gyerekek és egy házuk” – mondta Celia. „Újra kellett kezdenünk.”

Ramiro letette a telefont. A sötétben ült, és egy üzleti díj átvételéről készült fényképet bámult. Most először látta meg a képen a pénzt, ami eltűnt régi házának konyhájából.

Másnap reggel Inés e-mailt kapott Celiától. Felajánlotta, hogy visszavonja az ajánlatot, és információkat ad Ramiro számláiról, ha Abasto Norte beleegyezik, hogy fizet neki egy tanácsadói szerződésért.

Inés felhívta az anyját.

– Celia hajlandó békén hagyni, hogy megmentse magát. De a küldött fájlok között van egy átutalás, amit látnod kell. Arról a számláról érkezett, amelyet Ramiróval osztottál meg azon a napon, amikor elment.

3. rész
Lucía kinyitotta a dossziét, annál az asztalnál ült, ahol 15 évvel korábban pénzt számolt, hogy fedezze a heti kiadásokat. Az átutalás Celia és Ramiro első cége által használt számlára történt. Azon az esős reggelen keltezett.