Ez nem egy olyan felfedezés volt, ami bármit is visszahozhatott volna neki. Lucía már tudta, hogy Ramiro kiürítette a számlát. Azonban látva, hová tűnt a pénz, pontosan megnevezték azokat a hónapokat, amikor a gyerekei közös iskolai felszereléseket használtak, hogy mindenkinek legyen elég.
„Azt akarom, hogy a külső ügyvédünk vizsgálja felül ezt” – mondta. „Valamint a fennálló tartásdíjakat is. Nem fogok Celiával a folyosón megbeszélni az összegeket.”
Inés bólintott. Évekig dolgozott együtt az anyjával, de Lucía ezúttal arra kérte, hogy bízza az ügyet egy másik cégre. Azt akarta, hogy a lánya maga dönthesse el, mennyire akar beleavatkozni egy vitába az apjával.
A cég hivatalosan elutasította az ingatlanajánlatot, és értesítette a bankot, hogy soha nem engedélyezte adataik felhasználását. Celia abbahagyta a hívogatást, amint rájött, hogy nem kapja meg a kért szerződést. Ramirónak el kellett magyaráznia partnereinek, miért nyújtott be egy olyan ajánlatot, amelyről még nem volt teljes körű betekintése. Cége pénzügyi problémái, amelyeket gondosan vacsorák és fényképek mögé titkolt, kezdtek felszínre kerülni.
Napokkal később egyedül jelent meg Lucía irodájában. A lány beleegyezett, hogy 20 percig fogadja. Mateo kint várakozott; a másik három testvér úgy döntött, hogy nem jön el.
Ramiro az ablak előtt állt.
– Azt hittem, összeomlasz, amikor elmegyek – mondta.
Lucia letette a tollat az asztalra.
– Tudom. Te mondtad.
– Én is azt hittem, hogy a gyerekek fognak téged hibáztatni.
–Bármikor megkérdezhetted volna tőlük, hogy vannak ez alatt a 15 év alatt.
Ramiro elfordult. Az üzleti találkozó óta most először nem próbált projektekről vagy arról beszélni, hogy mit tudna most nekik felajánlani.
„Szégyenlem magam, hogy vissza kellett jönnöm” – vallotta be. „Aztán annyi idő telt el, hogy könnyebb lett azt mondani magamnak, hogy jól vannak.”
Lucía az iskolai ünnepségek alatti üres székekre gondolt. Sofíára gondolt, aki hónapokig őrizgette az apjának írt levelét, míg végül úgy döntött, hogy kidobja. Mateóra gondolt, aki minden decemberben megkérdezi, hogy lefoglaljanak-e neki egy helyet az asztalnál.
– Sokszor jók voltak – felelte. – Máskor nem. Sosem derült ki.
Ramiro leült. Beszélt a közös számláról, arról, hogy mit tett a pénzzel, és a leállított fizetésekről. Azt mondta, hogy együttműködik a még fennálló tartozásának felülvizsgálatában. Lucía tudomásul vette az ígéretet, de nem köszönte meg, hogy megtette.
Mielőtt elment volna, megkérdezte, hogy találkozhatna-e újra a gyerekeivel. Lucia kinyitotta az iroda ajtaját.
– Megkérdezheted tőlük. Mindenki maga döntsön.
Mateo a folyosón volt. Apjára nézett anélkül, hogy odalépett volna hozzá.
– Ma nincs válaszom a számodra – mondta.
Ramiro bólintott. Egyedül ment le a lifttel.
Egy hónappal később a külső cég megkezdte a fennmaradó kifizetések miatti követelés feldolgozását. Lucía nem beszélte meg az ügyet a munkahelyén. Otthon Sofía volt az első, aki megkérdezte tőle, hogy érzi magát a találkozó után.
„Azt hittem, még dühösebb leszek, amikor meglátom” – mondta Lucia. „Amit éreztem, az a szomorúság volt amiatt, hogy elengedte a fonalat.”
Julián leült melléjük, nyitva a laptopja. Előkészített egy projektet, amit az üzleti találkozó előtt meg akart mutatni nekik: egy rendszert, amellyel a kistermelők láthatják a rendeléseket és a fizetési határidőket anélkül, hogy a néha megválaszolatlan hívásokra kellene támaszkodniuk. Mateónak voltak olyan kapcsolatai, akik hajlandóak voltak tesztelni a rendszert. Sofía kiszámolta az indulási költségeket anélkül, hogy veszélyeztetné a céget. Inés azt javasolta, hogy vonjanak be szerződéses tanácsadást azoknak, akik soha nem engedhették meg maguknak.
A beszélgetés addig húzódott, amíg Lucía eszébe nem jutott egy másik este ugyanannál az asztalnál, amikor négy félálomban lévő gyerek várta, hogy befejezze a munkáját. Most egymás között vitatkoztak, számokat javítottak, és a véleményét kérdezték. Egyiküknek sem volt szüksége arra, hogy úgy tegyen, mintha mindenre tudná a választ.
„Van még valami” – mondta Inés. „Ismerünk olyan embereket, akiknek újra kellett kezdeniük anélkül, hogy tudták volna, kitől kérjenek segítséget. Létrehozhatnánk egy tanácsadó programot a számukra.”
Lucía becsukta a jegyzetfüzetet, ahová feljegyezte az ötleteit. Emlékezett az ügyvédre, aki meghallgatta a válóper elején, és a szomszédokra, akik befogadták a gyerekeit, amikor nem tudott hazaérni a munkából. Azért tudott továbblépni, mert a munka mellett olyan emberekre is talált, akik hajlandóak voltak ajtókat nyitni előtte.
– Csapjunk bele – mondta. – De előbb kérdezzük meg, mire van szükségük.
Később, miután mind a négyen elmentek, Lucía leszedte a poharakat az asztalról. A telefonja felvillant, és Ramiro üzenete jelent meg: „Bocsánatot kérek azért, amit tettem.”
Elolvasta, majd a készüléket a mosogató mellett hagyta. Nem volt előre elkészített válasza. Aznap este nem is kellett kitalálnia egyet.
Odament az ablakhoz. Az udvaron még ott volt az egyik papírcsillag, amit a gyerekei kicsi korukban az üvegre ragasztottak. A színe kifakult, de az egyik sarka még mindig a helyén volt. Lucía évekig ott hagyta anélkül, hogy igazán tudta volna, miért.
Sofia hangja a nappaliból jött. A négyen visszamentek egy otthon felejtett kabátért, és még mindig nevetgélve azon tanakodtak, hogy milyen nevet adjanak az új programnak.
Lucia velük tért vissza. A csillag az ablakban maradt, megvilágítva a ház fényével, amelyet sikerült megtartaniuk.
